A Fidesz elnöke nagy lehetőséget kapott tavaly tavasszal, ezt ő is tudja. A választópolgárok többségének legitim felhatalmazása pénzt, paripát, fegyvert és – ami talán a legfontosabb – bizalmat adott neki. Arra, hogy ha nem is forradalmárként (mert a forradalmak általában erőszakosak és agresszívek, ezért keveseknek kedvesek), de megerősített vezetőként új irányt szabjon. Az ország tulajdonképpen biankó csekket állított ki számára, hiszen az új irányról a választás előtt szinte semmit nem mondtak, mégis az országnak ekkor ez is elég volt: mert legalább kimondhatta, hogy abból, ami volt, köszöni, elég volt. Orbán tudhatóan másképpen számolt még a győzelem előtt, hiányelengedéssel, nagyobb takaróval és több európai megértéssel. Felkért szakemberei is más számokkal kezdtek matekozni, nagyobb szorzókkal, több nullával. Brüsszel azonban fityiszt mutatott: hiánynövelésről szó sem lehet, még Önnek sem, Monsieur Orban.

Ott és akkor volt meg talán utoljára a kormányfőnek az esélye arra, hogy elindítson egyfajta rendszerváltást. Ott, Barosso mellett állva szakíthatott volna az elmúlt húsz év szemfényvesztésével és kimondhatta volna: azt állítottuk, lehet fájdalommentesen is, de tévedtünk. Ha ott és akkor Orbán arról beszél, hogy Brüsszel azért állja útját Magyarország fájdalommentes megszépülésének, mert az elmúlt nyolc év szocialista „ámokfutása” és „hazugsága” hosszú időre aláásta a mindenkori magyar kormány hitelességét, talán még igaza is lett volna. De hogy megőrizhette volna önnön hitelét, az viszont már teljességgel bizonyos. Akkor még legitim lett volna visszamutatni, bár arra még ez is kevés lett volna, hogy alátámassza a következő hónapok kapkodását, koncepciótlanságát és felelőtlenségét.

Szakíthatott volna azzal a régi-új kényszerrel, hogy tévedést beismerni, legalább féligazságokat kimondani nem lehet. Helyette vakítani kell, sunnyogni, megszorítás helyett átszervezésről beszélni. Ami körülbelül olyan, mintha valaki a lopást „logisztikai átirányításnak” mondaná.

Orbán elrontotta, s ezzel új és új lépéseit is hamissá teszi. Korábban hiányelengedést szorgalmazott (ami leánykori nevén adósságnövelés), ma már az eladósítást nevezi ősbűnnek. Nemzeti együttműködést kínál és kér, de kirúgatja azokat, akik vele nem azonos álláspontot képviselnek. Konzultációra hív, de lesöpri az alternatívákat. Nem vallja be, hogy a magán-nyugdíjpénztári vagyon „logisztikai átirányítása” a kapkodó költségvetés-foltozás következménye, helyette hősies rendszermentésről beszél. Pedig talán elfogadtuk volna, ha őszinte. Kétharmados parlamenti többség birtokában nem luxus néha őszintének lenni. Megtehetné.

De nem akar vagy nem képes szakítani az elmúlt húsz év hamis beszédével. Aminek legyőzését egyébként zászlajára tűzte. Orbánnak felszolgálták a bűnbakot, de elvétette. A baklövő pedig ott füstöl a kezében.