Amiről írásom szólni szeretne, az épp az a kincs, ami fontos kontrollja lehetne a közéletünknek. Ami hiányzik, az az egyházak kritikus távolsága kormánypártoktól és ellenzéktől. Alapvető közéleti szolgálatuk kéne hogy legyen a ma Magyarországán a démonizálás és a kirekesztés, a nem demokratikus kommunikáció minden formája ellen felszólalni. „Akár alkalmas, akár nem.” A közösség egésze érdekében.

II. Erzsébet karácsonyi beszédének −a legnézettebb tíz perc az Egyesült Királyságban − egyik fő témája volt a King James-féle Biblia-fordítás. A beszéd annak közösségteremtő erejét emelte ki. A BBC4 rádió egész sorozatban emlékezett meg róla, reggeli főműsoridőben, munkába indulás idején. A Könyvről. Bemutatták a fordítás történetét. S legfőképpen: az angol nyelvre, művészetekre és a mindennapokra gyakorolt hatását. Shakespeare mellett ez a legolvasottabb „irodalmi” munka. Nyelvének zeneisége Shakespeare-ével együtt felülmúlhatatlan. A sorozat idején angol barátaim hívtak: hallottam-e, nekik nagyon tetszett. Egy ország csodálkozott rá itt, a szekularizáció örvényében, mennyire része nyelvi szövetének az ó- és újszövetségi biblia.

Pedig a szekularizáció tombol errefelé. Jogi karambolokkal találkozunk a mindennapi bírósági ítéletekben, s ezeket a sajtó szimpátiával hozza. Keresztényeket „ítélnek” el rendre a perekben. Homoszexualitás és vallási lelkiismeret ütközésében a kisebbséget védi a bírósági gyakorlat. Hajmeresztő ítéletek sora, immár évek óta. Állásából bocsátottak el ápolót, mert megkérdezte a beteget, hogy imádkozhat-e vele, érte. A beteg egyetértett, a család nem. Becsekkolópultnál dolgozó repülőtéri alkalmazott veszítette el állását, mert nagyszüleitől kapott kereszt nyaklánca „potenciálisan sérthette” a nem keresztény utazókat. Magánszállodát üzemeltető idős házaspár veszít pert, mert egy homoszexuális férfipárnak nem adták ki a családi, „nagyágyas” szobát. A bíró fájdalmasan indokol: mindkét félnek igaza van, de csak egyiknek adhat igazat.

Miért írom mindezt? Mert a szekularizáció intenzitása ellenére az angol médiában nem tabu a vallás, a vallásból merítő közéleti gondolkodás, sőt publicisztika. Rengeteg a dokumentumfilm és beszélgetés, a legnyíltabban, a fentihez hasonló kérdésekről is. Az angol reformáció, úgy tűnik, a demokrácia maradandó öröksége. Megvitatni, elemezni több nézőpontból, mintegy a Bibliából kinőtt demokratikus vitakultúra részeként.

Idehaza vallási örökségünk lefojtott tabutéma. Nem élő diskurzus a vallási türelemben rejlő megújulás ereje. A híradásokban megjelennek a vallás képei – tudósításpanelekben. Hídmegáldás, kápolnamegáldás. Igaz, mi mást is mutat magából az egyház?

Nem, nem Anglia Európa legszekulárisabb része. HanemMagyarország. A kommunizmus materialista nevelésének a következménye lenne a hitről való „hallgatás”? Amikor a hit úgy szólal meg bennünk mint a másikban való bizalom, az általa elmondottal való azonosulás, de legalább a meghallgatni tudás. Az egyház felelőssége is, mi látszik, vagy nem látszik a „hit” társadalommegújító erejéből. Nem mint „kinyilatkoztatás”, de mint hozzáadott keresővonal.

Az irodalmi köznyelv formálódásában a magyar bibliafordítások döntő szerepet játszottak. Hit volt ez a közös nyelv erejében. Bizonnyal ugyanúgy, mint itt a szigetországban, mindennapi nyelvünkben is ott húzódnak még bibliai fordulatok. Ám békességteremtő jelenlétük mint hivatkozás, már nincs jelen. Mindennapi beszédünknek, közéleti kultúránknak, úgy tűnik, elvesztette e fontos humanizáló viszonyítási pontját.

Szimbolikusan használom a jelzőt. A „szekuláris Magyarország” nem más, mint amikor a szavak kontroll nélküli agresszivitása uralkodik. Nem benső mérce többé az erőszakmentesség, mely az Írásoknak alaptermészetük. S az „Írásból” merítő emberé. Az egység mindig a reményből születik. A közösen elfogadott „megváltó jövő” látomásából. Nevezzük közösen osztott reménynek, tartalomnak vagy Messiásnak. Nos, ez a nyelvi örvényléseinket meghaladó Csúcs hiányzik. Mérce nincs. Jóra, zuhanásokra és elmélkedésekre. Önkorrekcióra.

Czene elvárásaihoz visszatérve. Beszélnünk kéne a társadalomban benne élő egyházként arról, hogy kormányzatok és rendszerek alatt energiák folynak el a semmibe. A harcra. Félő, hogy „harciasságunk” ilyen zátonya lesz a kettős állampolgárság kérdése, s főleg a határon túl élők szavazati jogának küszöbönálló rendezése. Megint belefutunk majd a dekonstrukció huszárrohamaiba. Nincs rálátásunk a „magyarságra”. S hogyan rendezhetne nagy horderejű szimbolikus kérdéseket egy olyan „Belső-Magyarország”, ahol a „Messiás minimuma” sincs meg? Évek óta nem beszélgettünk közös reményről. Nincs többé közösen hivatkozott kulturális kánon, amit igazító tekintélynek ismernénk el. Nincs egészséges önkritika, önirónia és egymást becsülés, ami közösen láttatná a kihívásokat. S főképp nincs: kibeszélése vakságunknak. Nincs egészséges megismerésvágya a saját és az „ellenhangoknak”. Nincs együttlátása „Belső- és Külső-Magyarországnak” . Nincs „népi” és „urbánus” szinopszisa. Nincs közösen feloldható passiótörténet. Csak az agresszív demokrácia világa van, amiben élünk. S mindig csak egy, a nép pszichés állapotát fel nem mérő és valódi benső szükségeit soha meg nem hallgató, „küldetéstudatos” hatalom van. Újra. Ami lediktálja az igazságot, ami tollba mond. Instrumentális demokráciát.

Még el sem csitult a médiaháború. De már félő, hogy az alkotmányozás, a határon kívül élők szavazati jogának kérdése tovább mélyíti a töréseket. Az egyház elmondhatná, hogy Trianon morális korrekciója nem lehetséges egyetlen „ősztől húsvétig rohanásban”. Előbb nagyon komolyan el kéne gondolkodni arról, hogyan élhetünk egy valóban közös világban. Fáradságos önneveléssel, a gyanú hermeneutikáit gyógyítva és kibeszélve. Az egyház például elmondhatná a hatalomnak, hogy a „talita kummal”, a „kelj fel és járjjal” még várni kell. Mert sem a kormányzó elit, sem a közösség nem „tisztult meg”. Hogy negatív légkörben nem lehet új alkotmányt írni.

S szólhatna az egyház a médiatörténetről is, a közép hangján. „Sajtószabadságról”, „magyarországi antiszemitizmusról” és „filozófusperekről”. Bátran elmondhatná, hogy mi stílustalan e történetekben. Urambocsá! körlevélben töprengve. S elmondhatná azt is e hangos töprengésben, előmozdítandó a befagyott álláspontokat, hogy miért méltánytalanság a második Orbán-kormányt az antidemokrácia démonaként láttatni e kormányzat tagadhatatlanul növekvő korlátai ellenére is. S emlékeztethetné Európát és önmagunkat is: a tény, hogy a Fidesz–KDNP mint jobbközép konzervatív erő kétharmados többséget ért el, demokratikus teljesítmény is. S nagyon méltánytalan felvetni, hogy e teljesítmény nélkül most a szélsőjobbot is benne találnánk a „többharmados” pozícióban?

Az egyház „nem hallgatása” ma küldetés a nyelvi fékek és egyensúlyok óvatos visszaigazítására. Végigkövettem a jobbés baloldali publicisztikák hangvételét. Különös stíluskonvergencia ez a Nemzeti Együtt(nem)működés csikorgóan rideg rendszerével. Személyek és helyzetek nem személyként való megszólítása fáj. Ezt a verbális agressziót folytatva nem lesz megoldás. A „King Jamesféle Bibliá ra” való hivatkozás hiányában nem is lehet, képletesen szólva. Lesz helyette viszont törés s csatában elrendezett indulatok. „És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország.” (Mk 3,24)

Pedig lehetne, felfedezve a táj mint Táj valódi örömét. Az értelmes diskurzus izgalmát. S ez a posztmodern médiagenerációból kilógók felelőssége. Mert nem is olyan régen, a nyolcvanas években még tudtunk úgy határt átlépni „Külső-Magyarországra”, hogy az csendes ünnep volt. Derű: rácsodálkozni, megrendülni határon kívüli magyar szón, közös irodalmi kánonon. Sőt: ott élő népek közös szenvedésén. Ebben az időben mindig vittünk; és valamit önmagunkból kaptunk vissza.

Csupán vissza kéne menni az időben. Lemosni a szívről a fogyasztóiság karmáját. Mert ne tettessük magunkat: grammonként adtuk el, árultuk el tisztább tudatú életünket. Humanitásainkat: kiürülő koncerttermeinket, művelődési otthonainkat, családi viszonyainkat, végül feleséget, férjet, majd szeretőt és gyermeket. Pontosan oda szállítottuk le igényeinket és a másik iránti szolidaritást, ahol jelenleg van. Átvonult rajtunk egy demokráciátlan kor, mi pedig nem éltünk demokratikus esélyeinkkel. Mert nem gondolkodtunk előre, nem tettük feltétlen parancsolattá a szolidaritást: az elesettért. Mi a magyarság és a velünk élő nemzetiségek közös élménye ma? Az inter arma silent musae? S csak így bekezdésvégben, a magyarországi sajtószabadság első elárulása akkor történt, amikor publicisztikák elfogadták, sőt továbbírták a pártok által bevezetett háborús politikai píárt. S mi pedig elfogadtuk azt. Mióta ez rögzült, nem tudunk kilépni az állandó dekonstrukció örvényeiből.

S hogyan véd a sajtószabadság, ha a szív és értelem nem etikumra hangolt? A másik szabadságának tiszteletére és védelmére? A szereplőket néhány nap alatt „lefasisztázó”, „lediktátorozó” vagy épp „lehazaárulózó” hangokban nem hiszek. Számomra ez kétes szolidaritás a múlt és a jelen áldozataival. Auschwitzcal, kitelepítésekkel, Gulaggal. Sajtószabadság melletti kiállás csak tiszta nyelven létezik. A közgondolkodás e „bibliás” rétege minden párbeszéd alapfeltétele.

A szerző katolikus pap (London)

Marabu rajza