A magyar zsákutca eredete
Tartalmilag mégsem ilyen megnyugtató a helyzet. Az EU-országok gazdaságilag két részre oszlanak. Az elsőbe tartoznak az euróövezet tagjai, a másodikba az onnan kimaradók. Mi persze az utóbbiba. Pár napja a magyar miniszterelnök is bosszúsan idézte, hogy az eurósok külön együttműködésre törekednek – így sokáig leszünk a „várólistán”.
Nem új dolog ez az EU-ban. Hivatalosan úgy szokták fogalmazni, hogy vannak gyorsabban, és lassabban fejlődő országok. És még kevésbé új, ha visszanézünk a történelembe. Bibó István jellemezte ezt a helyzetet a legszemléletesebben. A magyar fejlődés menete zsákutcába szorult, abban araszolunk valamerre, de sosem tudtunk kitörni belőle, hogy eljussunk a jól fejlődő országok fő útvonalára.
Nem Bibó vette ezt először észre. A magyar önismeretnek századok óta ez a legsúlyosabb problémája. Idézhetnénk Széchenyi Istvánt, Petőfi Sándort vagy Ady Endrét, használhatnánk a gyepű, a kompország, a patópálság, a magyar ugar fogalmát. Erdei Ferenc úgy fogalmazott, hogy a magyar társadalom kettős: és a kettő csak átfedi egymást, de sosem egyesült homogén szervezetté. Ugyanezt mondta más és más szavakkal a harmincas években a Mi a magyar? című kötet írógárdája, Babits Mihálytól és Szekfű Gyulától, Hajnal Istvántól Veres Péterig – majd a század második felében Berend Iván, Ránki György, Pach Zsigmond Pál, Szűcs Jenő. Ezt fejezi ki a „szerves” és a „szervetlen fejlődés” terminusa. Ez a magyar élet kulcsproblémája.
Nem bűnünk ez, csak az adottságunk.
Nem valami genetikai hiba, amit őseink hoztak magukkal Etelközből, nem a „magyar lélek” különös perverzitása, hanem történelmi véletlenek következménye. Az európai fejlődésnek (a középkori agrárforradalom, a korai polgárosodás, a reneszánsz, a városiasodás, a piacgazdaság) kibontakozásának középpontja előbb a Földközi-tenger, majd (Amerika felfedezésével) az Atlanti-óceán partvidéke. Mi ettől kívül estünk, peremére, gyepűjére szorultunk. Bent is vagyunk, kint is vagyunk. Ráadásul az általunk elhagyott régiók hatalmai (mongolok, törökök) mindig utánunk nyúltak. Támadásokat indítottak a gazdagodó Nyugat ellen, és – ha őket nem is tudták elérni – minket mindenesetre tönkretettek. Ha pedig eltakarodtak, a Nyugat gyarmatosított bennünket.
Mindezt nem azért kell elmondanunk, hogy mentséget találjunk, hanem hogy következtetést vonjunk le. Mert hatása máig tart: a jelenlegi helyzet (az EU két „osztálya”) is ennek következménye.
A modern társadalom dinamikus szemlélete. A modern szemlélet abból indul ki, hogy a társadalmak nem alkotnak homogén szervezetet. Egymást átfedő hálózatok, mechanizmusok működnek, amelyek egymás iránt egyaránt lehetnek közömbösek, ellenségesek, semlegesek, és együttműködőek. Úgy működik, mint minden élő szervezet, például az emberi agy. Az agytudományban ezt a hálózatok „paralel distributed processing”-jének, a párhuzamosan osztott tevékenységek elvének nevezik. És ugyanezt mondják a pszichoanalízis nyelvén az emberi lélekről: egymás mellett, egymást kiegészítve, olykor egymás ellen működik a Tudatos Én, az Ösztön Én (altudat) és a Felettes Én (társadalmi tudat.)
A mai társadalmak dinamikáját legalább három mechanizmus határozza meg. a) Amelyek megfelelnek a társadalom éppen adott szintjének, tehát jelen esetben a XXI. század viszonyainak. b) Egy korábbi állapotban jöttek létre, gátolják is az új viszonyok kiteljesedését, de tehetetlenségi nyomatékuk tovább élteti őket. És c) Csíraszerű új mechanizmusok, amelyek később tudnak majd kibontakozni.
Minek nevezzük a dinamikának ezeket a rendszereit? Az aktuálisan érvényes mechanizmusokat több terminussal jellemezhetjük: polgári társadalom, hálózati társadalom, piaci gazdaság, kapitalizmus, iparosodás, modernitás. Már több évszázad óta jelen vannak, de újra meg újra átalakulnak. A kapitalizmus más volt Adam Smith, más Marx Károly, megint más Keynes, Erhardt és Willi Brandt korában, hogy aztán az utolsó évtizedekben ismét jelentős változáson menjen át.
A korábbi társadalmak továbbélő formáira is több kifejezés használatos: patriarchializmus, redisztribúció, hierarchizmus, szokásszerű társadalom, feudalizmus. Ezek is átfedik egymást, és a különböző földrészeken meg korokban más és másképpen jelentkeztek.
Földrészünk kiváltsága, hogy mindezekből (a görög–római, zsidó, keresztény hagyomány felhasználásával) egy sajátos euró pai állapot, „Európa-paradigma” bontakozott ki. Jellemzésére szintén több tényező kínálkozik: a mezőgazdasági, majd kereskedelmi forradalom, a kereszténység, a gótika, a „katedrálisok forradalma”, a monarchikus állam, és természetesen az érett feudalizmus szervezete. Ha e sorból kiemeljük a feudalizmust, nem azért tesszük, hogy mindent az alá rendezzünk. Itt is párhuzamos, egymásnak nem alárendelt, de mégis együtt jelentkező folyamatokról van szó. Éppen együtt szolgáltak táptalajul a polgári társadalom forradalmi kialakulásának.
Az utóbbi ötven év átalakulására is több műszó van forgalomban: tudományostechnikai forradalom, globalizáció, posztindusztrializmus, posztjóléti, posztmodern, második modern, újmodern gazdaság és társadalom. Nem kell választani közülük sem, de tudni kell, hogy világuk már alapvetően más, mint a száz évvel azelőttiek.
E folyamatot is jellemzi a termelés és a mindennapi élet technikai átalakulása, mindenekelőtt az elektronika alapján. Ennek megfelelően a legfejlettebb országokban (a centrumban vagy a centrumokban) a történelem folyamán először emelkedik a társadalom nagyobb része, legalább kétharmada, (ma annál is több) tisztességes, megállapodott életszínvonalra. Ugyanakkor és ugyanezekben az országokban a politikai demokrácia (pontosabban annak egy előrehaladott, de nem teljes foka, Robert Dahl „poliarchiának” nevezi) vált uralkodóvá. Ez azért szükségszerű, mert az új viszonyok csak akkor válnak szerves részévé az egész társadalom életének, ha tagjainak többsége a maga tapasztalataival és döntéseivel vesz részt annak kialakításában.
A centrumországok (Nyugat-Európa és Észak-Amerika) iszonyú küzdelmek árán jutottak idáig. Győztes forradalmak vannak a hátuk mögött, véresek, majd újabban vértelenek (mint a jóléti állam diadalmenete). Ennek ellenére náluk is megvan a társadalomnak előbb vázolt dinamikája. Csakúgy, mint nálunk
Különböznek azonban az arányok. A centrumországokban erősebb és stabilabb a polgárosultság, ezért az „újmodern” fejlődés is hathatósabb. Mint mondtam: ott a társadalom kétharmada élvezi az új viszonyok eredményeit, és sajátította el a hozzá szükséges ismereteket, és mozog otthonosan a demokráciában. Ott is vannak, akik számára mindez még elérhetetlen, de kevesebben. A szervetlen fejlődés országaiban (amelyek csak kívülről nézik az eurózónát) mindez másképpen van.
A társadalomdinamikájábannálunkmég erősebbek a feudalizmus terminusával jellemzett mechanizmusok, mint a centrum országaiban. A fejlődés magyar apostolai (lásd az előző névsort és még sok mindenki mást) ez ellen harcoltak. Az „urambátyám” viszonyokat, amelyekben az önmagunkról való racionális gondoskodás helyett a személyi viszonyok uralkodnak. Ostorozták a magyar csodavárást („várjuk már, várjuk, a magyar csodákat” – írta Ady, énekelte Kodály) és természetesen felülről várjuk egy eljövendő jóságos uralkodótól.
Mindennek azonban az a következménye, hogy a gazdaság nem fejlődik kellőképpen, technikailag el vagyunk maradva, nagyobb a munkanélküliség, a feketegazdaság, kevesebben adóznak, (de többet kell fizetniük.) A személyi függőségek szövevényében szinte természetes a korrupció. A társadalomnak nem kétharmada, nem is fele élvezi az új eredményeket, csak egyharmada. Nem sajátította el a polgári világ eredményeit, technikáját, és vívmányait, az azokhoz szükséges készségeket, így a modern, többdimenziós racionális gondolkozást és kultúrát sem. Ezért több a szegény, többen vannak reménytelen, szinte társadalmon kívüli, vagy köztes állapotban, valójában még a feudalizmusban, mozdíthatatlanul, de már munka, képzettség, gyakorlat nélkül.
Mindezek együtt olyan gátat alkotnak, amely elzárja a zsákutcából való kitörés útját. Ahogy Romsics Ignác jellemezte elmúlt két évtizedünk történetét: „félperifériából a félperifériára”.
A rendszerváltás idején aktuális téma volt ez azokban a vitákban, amelyek a helyzet súlyának megfelelő távlatokban vetették fel a közeli és távolabbi jövő kérdéseit. Utána azonban feledésbe merült, nemcsak a közgondolkodásban, de a tudományos történelmi, szociológiai, politológiai elemzésekben is. Beleragadtunk az aktuális politikai vitákba, az ígérgetés-hiszékenységcsalódás hínárjába.
Súlyának megfelelő erővel került azonban előtérbe a téma a nyugat-európai irodalomban. Jó kiindulópontot ad Ulrich Becknek és szerzőtársainak – köztük Anthony Giddensnek – álláspontja. Szerintük a polgárság (a kapitalizmus) eddigi győzelmei után mindig hallgatólagos szövetséget kötött a feudális társadalmi viszonyokkal, például a patriarchális családdal, a hivatali aláfölé rendelődés „patrimoniális” formáival, kijárások, személyi függőségek rendszerével. Így volt ez az első, véres forradalmaktól a vértelen jóléti átalakulásig. Mindig továbbélt a társadalom feudális szövevénye. 1968 után azonban fordulóponthoz érkeztünk, az emberi viszonyok új, radikális átalakításához, mely egyenértékű az elsővel, a klasszikus kapitalizmus, a polgári társadalom kialakulásával. A feudális hagyományok – mint például a férfiközpontú család – vészhelyzetbe kerültek. Az igazi probléma az ember magára maradása, az individualizáció, a „rizikótársadalom”, a nem is kívánt szabadság. „Az ember szabadságra ítéltetett!” (Sartre). Tehát „kívülről” rótták ránk. Ítéletként, nem győzelemként.
Ha valaki e honban ezt elolvassa, a homlokára kell csapnia. Mert mikor voltak nálunk győztes polgári forradalmak? Mindvégig a feudalizmus maradt hatalmon, Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János alatt egyaránt. Feudálkapitalizmus mindegyik, az is, amit szocializmusnak próbáltak nevezni. Fordítva mint a Beck által elemzett országokban: itt a mindig birtokon belül lévő feudalizmus adott engedményeket a polgári fejlődésnek. Ez a magyar „zsákutca” fogantatása. Egyik legfontosabb gátja annak, hogy lényegében-tartalmában is integrálódjunk Európához. Ezzel kell szembenézni.
E célból hoztunk létre a Tudományos Akadémia több intézetének tagjaival olyan vita- és kutatóközösséget, amely széles körben elemzi magát a szituációt, és a megoldás lehetőségeit. Azokat az idetartozó jelenségeket, amelyek egyaránt megtalálhatók a gazdasági életben, a közigazgatásban, a hatalmi rendszerben, a politikában, a társadalmi szervezetekben, a civil társadalomban, az emberek magatartásában, a demokráciában, a kultúrában. Nincs itt mód arra, hogy kitérjek rájuk, azt teszem csak hozzá, hogy különböző nézőpontot képviselő emberek vettünk részt a vitákban, és soha sem uralta el vitáinkat a napi politika.
A felzárkózás esélye. Szólni kell azonban a kiútról – azokról a tényezőkről, amelyek esélyt adnak a felzárkózásra.
A nagy területre kiterjedő,mamár világméretű fejlődés nem zajlik egyformán minden régióban és országban, mindig megvan a centruma, a perifériája, és köztes területe. Amikor új problémák jelentkeznek, az addigi centrum nem mindig talál megoldást, mert túlságosan belerögződött az eddigi sikereit biztosító módszerekbe. Ilyenkor kiemelkedő szerepe lehet éppen a félperifériának, és éppen azért, ami a baja, hogy „kint is van, bent is van”. Ez a köztes helyzet módot nyújthat arra, hogy esetleg éppen a válságot okozó nehézségekben találjon új megoldást.
Így került a félperifériából az élre a XIX. században az Egyesült Államok, mert nem kellett megbirkóznia saját feudalizmussal és saját monarchiával, ezért belső gátak nélkül valósíthatta meg a szabadversenyt és a demokráciát. Így tört ki a félperifériából az 1920-as években Svédország, amely először (még a világháború utáni keynesi program előtt) valósította meg a jóléti államot.
Ez sikerült néhány európai országnak a múlt század végén – így például Finnországnak, Írországnak, Spanyolországnak (más kérdés, ha most, az új válságban ők is nehéz helyzetbe kerültek). És ez nem sikerült Oroszországnak, mert belefulladt a diktatúrába.
Érvényes lehet tehát az a játékszabály, hogy „utolsó pár előre fuss!” De hogy ezt alkalmazni tudjuk, ahhoz nem a magyar feudalizmus hagyományait kell követnünk, hanem azokét – mint Széchenyi, Ady, Bartók, Bibó –, akik ezeket a hagyományokat a legmodernebb tendenciákkal egyesítették.
A szerző szociológus
