Most csak a tankötelezettség 15 évre csökkentésével kapcsolatban szeretném megfogalmazni kételyeimet. A köztársaság jogrendszere szerint – néhány kivételtől eltekintve – minden ember jogképes, nemre, korra, felekezetre és fajtára való tekintet nélkül. Ám a cselekvőképességnek határt szab az életkor. Ennek jegyében tizennégy éves korig cselekvőképtelennek tekintjük a gyermekeket. A tizenhat éves korig tartó részbeni cselekvőképességet csak a betöltött 18. életév után követi a teljes cselekvőképesség, amely a választási rendszerben való részvételt, a jelölhetőséget és a jelölőképességet is biztosítja. Eddig az életkorig a szülők alkotmányos alapjoga és kötelessége gyermekeik nevében eljárni, őket képviselni. Ez azzal is jár, hogy gyermekeik viselt dolgaiért anyagi és erkölcsi felelősséggel tartoznak.

Középiskolás diákjaimnak az első közös órák egyikén mondtam el, hogy ők még a köztársaság nem teljes jogú polgárai, így szüleik állampolgári joga alapján részesülnek 18 éves korukig az állami oktatási rendszerben az ingyenes oktatásban. Nem tudom leírni a döbbenetet, amit a bejelentésem kiváltott. Ahogy az is, amikor közöltem, nem nekik, hanem a szüleikkel szemben tartozom elszámolással arról, hogy mire és hogyan tanítom őket. Ezen az alapon kötöttem egyezséget velük abban, hogy segítenek nekem a legjobb tudásomat mutatni, mert én is arra törekszem, hogy belőlük a legtöbbet, a legszebb énjüket hívjam elő. Nem dugtam fejemet a homokba. Én is láttam, hogy úgymond felnőtt életet élnek. Az egyezségünket azonban tartottuk. Elfogadták, hogy a 18. születésnap korszakhatár, és amíg tanulnak, a többi diákkal azonos jogok és kötelezettségek illetik meg őket is.

Most ezt az egyértelmű állapotot kívánja felszámolni az oktatási kormányzat, és úgy tűnik, így akarják elérni, hogy a nehezen nevelhető, a sérült, a halmozottan hátrányos helyzetük miatt problémás diákok kikerüljenek a rendszerből. A tanárok védelmét ez a megoldás a legkevésbé sem szolgálja, de utat nyit ahhoz, hogy nőjön a csellengők, a fiatalkori botladozók száma.

A diszkóbalesetek megelőzése érdekében sem pusztán tűzvédelmi, rendészeti kérdéseket kellene felvetni, hanem ennél mélyebb problémákkal kellene szembenézniük az illetékeseknek. Ezekről ideje lenne beszélni.

Jó lenne, ha az oktatási törvény változtatása során szó esne a gyerekekről is. Ideje lenne elgondolkodni azon, hogy azok a gyerekek, akik a manuális képességeik révén a kezükben hordják tehetségüket, hogyan találhatnának jobban magukra az iskolarendszerben. Fontos lenne a fúrás-faragás, a technika használatának beépítése az alapozó képzési szakaszba. Helyére kellene tenni és rangján kezelni a korábban „munkára nevelésnek” nevezett foglalkozásokat. Értéknek tekinteni, ha valaki a kalapáccsal, vésővel, fúróval, fakanállal jeleskedik.

Azon is kellene gondolkodni, hogy a halmozottan hátrányos helyzetből induló gyerekek gyakorta cél és munka nélkül tengődő szüleit hogyan lehetne felkészíteni gyerekeik iskolai életére. Van erre jó példa néhány kistelepülésen, ahol a „Biztos kezdet” program részeként foglalkoznak fiatal anyákkal. Segítik a háztartás szervezését, bemutatják, hogy miként kell a kor színvonalának megfelelő életet élni, tanítják a tévé, az internet okos használatát, a konfliktuskezelést, az ön- és társadalomismeretet. Nem kidobni kellene az iskolai kudarcokkal megbélyegzetteket, a leszakadó családok gyerekeit az iskolarendszerből, hanem velük együtt a szülőket is visszavezetni a társadalomba, helyére tenni a szakképzési rendszert, visszaállítani a munka becsületét. Támogatni az úgynevezett második esélyt adó iskolákat, amelyek a normál rendszerből kihulló gyerekek oktatását végzik.

A most születő törvény nem az egyenlőtlenségek csökkentésének szándékáról, nem a gyerekek szeretetéről és beilleszkedésük segítéséről szól, hanem arról, hogy miként lehet a nemzet hajójából kidobni azokat, akik születésük, származásuk, anyagi helyzetük révén méltatlanok arra, hogy együtt haladjanak biztos kikötő felé az ország szerencsésebb, jobbik felével.

A szerző tanár