A Népszabadság még decemberben közölt recenziót e második könyvről, nincsen sok értelme elismételgetni tehát, miként hív a szerző mindenféle szellemi-gasztronómiai kalandokra, sőt időutazásra, a szerzők már csak ilyenek, és azt sem kell már ragozni, hogy Váncsa milyen tündöklően okos, milyen lenyűgöző műveltségű esszéista (Fábry szerint a magyar publicisztika Michelangelója, bár Michelangelo csupán a festészet, a szobrászat, az építészet, a költészet és egynémely műszaki tudományok területén mozgott otthonosan, míg Váncsa a számítástechnikától a klasszika filológián és a balneológián át a limnológiáig mutat jelentős kompetenciát). Inkább Váncsa szakácskönyvírói munkásságának egészéről mutatjuk meg, hogy definíció szerint remekmű. A definíciót pedig Esterházy Pétertől lopjuk, miszerint a remekmű segít élni.

A Váncsa ahol tud, segít.

Több ezer olyan magyar háztartás lehet, mint a miénk, ahol csak a „hol a távkapcsoló?” kérdés konkurálhat gyakoriságban a „hol a Váncsával”. (Aztán előkerül valamelyik fotel mögül a szamárfüles, zsírfoltos, meggyötört borítójú kötet.) A helyzet sajnos néhány hónapja lényegesen bonyolultabbá vált, mert a „hol a Váncsa?” kérdésre a „melyik?” kontrakérdés jön válaszul, és a megtalálási esély is mintha felére csökkent volna. Az entrópia nő.

Magyar nyelvű szakácskönyvet (egy-két XIX. századból vagy azelőttről átmentett alapművön kívül) Váncsáig (vö.: V.e. – Váncsa előtt) olvasni nem lehetett. Nemcsak azért, mert többnyire olyan vendéglátóipari szélhámos baromságok voltak bennük, hogy keverjünk el negyed kiló margarint két zacskó tojásporral, és adjunk hozzá négy deci húsleveskockából főzött vegetázott izét, vagy valami kalóriaszámolós, zsírégetős fitnesznáci agyrém, aminek a gasztronómiához, az ízek, illatok, színek, textúrák, miegyebek transzcendens élményrendszeréhez vagy metaművészetéhez annyi köze van, mint távközlési kábel után túró színesfémtolvajnak a Fabergé-tojáshoz, szóval nem csupán mindezért, hanem mert ezek a művek eleve híján voltak minden olvasnivalónak, nem volt bennük nyelvi anyag, semmise.

És volt még egy komplementer halmaz is, ahol nyelvi anyag, azaz irodalom akadt bőven, de gasztronómiai kompetencia és információ minimális, inkább mismásolás, maszatolás, modoroskodás, ez a rossz krúdysta hagyomány. (Mit tesz isten, Krúdyról pont Váncsa mutatja meg a gasztroirodalom Szerb Antalaként, hogy tökéletesen félreértékelt ezen a vonalon, látóköre nem terjedt túl a húslevesen és a marhapörköltön, megfőzni pedig egyiket sem tudta volna, míg az ilyen irányú érdeklődéséről kevéssé ismert Jókai igen finom ízlésű gourmand, sőt inkább gourmet volt, de arra, hogy ételekről írjon, még ő sem vállalkozott, noha íráskészsége is egész tisztességesnek tűnt. Jól mutatja ez a feladat nehézségét, egyébként.)

Amióta Váncsa István megírta Az 1975-ös Barberito Malvazia című kisesszéjét, az olvasót átsasszéztatta ebbe a kötésig érő hedonikus transzcendenciába, ahol egyáltalán nem ezoterikus homály uralkodik, hanem kemény matek; a teljesítménytúrázó olvasó pedig csak kitartó, következetes szellemi munka árán juthat el az élvezetek egy-egy újabb, magasabb fokára. Közben, csak úgy mellesleg kiderül a téma néhány világhírű szakírójáról, hogy hol írt éppen eszeveszett hülyeséget, hol téved orbitálisat a Larousse Gastronomique, hol állít nyilvánvaló badarságot egy-egy igen elismert történész, irodalmár, vegyész vagy filozófus, és egyéb ilyen apróságok a nyúlgerinc lehártyázása, fokhagymás-szurokfüves pácba helyezése közben; szóval ilyesmik csak úgy, mellékesen említtetnek Váncsánál, hiszen a lényeghez, a készülő nyúlgerinc elérendő ízéhez és állagához közük alig van, de egyébként tudományos publikációt, doktori értekezést lehetne írni róluk.

H. minden márciusban telefonált: hoz föl tíz-húsz (harminc) bárányt Kiskunfélegyházáról, hozzon-e nekem is, húsvétra? Hozzon. Ha esetleg haboztam, rábeszélt. Többnyire azt sem hagyta, hogy kifizessem. Két éve (összesen két és fél) nyáron azzal hívott, hogy van melasz, kell-e? Miért kéne? Hát bármiért, mert neki lett hirtelen vagy ötven kiló, ennyit tudott szerezni a kaposvári cukorgyárból: kinézte a Váncsából a bolo pretu nevű karibi édesség receptjét, abba kellett a melasz, fél évig kajtatott utána, most szerzett végre, neki tizenöt deka kell mindössze, de ötven kiló volt a legkisebb kiszerelés, úgyhogy van melasz elég, vigyek. Nem vittem.

A bolo pretu nevű tortaszerűség előállítása heroikus vállalkozás, Váncsa fogalmazásában szent háború: hit, erő, erkölcsi tartás híján megpróbálni sem érdemes, már nem a melaszbeszerzés miatt, cukornádban gazdag karibi környezetben az nem gond, nyilván, hanem mert a bolo pretu hónapokon át készül, az aszalt gyümölcsökből, csonthéjasokból és persze rengeteg cukorból (meg melaszból) álló alapmasszára hétről hétre locsolgatni kell mindenféle szeszeket, főleg minőségi töményeket, likőröket, rumokat, konyakokat, akár édes borokat is. Amire a bolo pretu elkészül, több szesz megy bele, mint a kubikosba húsvétkor.

H. nekifogott két barátjával, aztán, 2008 karácsonya előtt egy hónappal telefonált, hogy meg tudnám-e szerezni Váncsa István számát. Megtudtam. Meghívták a bolo pretu-avatásra, és Váncsa, érezve a helyzet komolyságát, el is ment.

Fénykép is készült, H. blogján megtekinthető: boldog és kissé spicces férfiak vigyorognak, mögöttük az üres üvegekkel, ragacsos masszákkal borított csatatér, merő egy transzcendencia.

H. akkor már beteg volt, egyébként. Tavaly októberben meghalt. Álltam a temetésen, rugdostam a füvet, és mindig az járt a fejemben, hogy a kurva életbe, hát megcsinálta a bolo pretut, megcsinálta.

A szent háborút a maga részéről megnyerte.

Váncsa István