Alig több mint nyolcvannyolc órát tartok egy hónapban – a többi: háváj, dídzsé, napszemüveg. Most is: az összes dolgozat kijavítva, órákra felkészülve – annyi a szabadidőm, nem tudok mást tenni, mint cikket írni. Pedig igazán nem vagyok az az ugrálós fajta, elszöszölgetek az „I am/you are”-ral csendben a sarokban, néha egy Berzsenyi-életrajz némi Kölcseyvel, csak ami szép, fontos és hasznos, szigorúan kronologice, persze. Egyszóval: közszolga vagyok, (bér)munkája rabja.

Hanem van, ami az én igazságérzetemet sem hagyja nyugodni. Sokáig gondolkodtam, mi nem stimmel itt. Hallgattam kollégát káromkodni, egzisztenciális botrányról szónokolni, már ami a fizetéseket illeti; láttam kolleginát toporzékolva szidni az „ostoba barmokat, akik még Togo fővárosát sem tudják”; figyeltem kollégákat ellógni a félévi értekezletről – mire végre megértettem, mi különböztet meg leginkább tőlük: ők nem szeretik a munkájukat.

Pénzhiány, hülyegyerek, értekezletfóbia – megsajnáltam őket, és rájöttem, hogy ez így nem fair. Hogy lehet az, hogy ők, akik nem szeretik a munkájukat, ugyanazon bértábla szerint kapják a pénzüket és ugyanannyit adóznak, mint én, aki szeretem? Hol itt az igazságosság???

Én kacagva repülök hétfőtől péntekig át a héten, csöngetéstől csöngetésig lubickolok a flow-ban, a szünet is csak teher, mennék már újra be az osztályterem biztonságos anyaölmelegébe, nekik meg, szegényeknek, csak a szenvedés jut, a kínkeserv, vonszolódnak osztályról osztályra, arcuk már délben hamuszürke, és még előttük két, három óra! Ki bírja ezt idegekkel?

Nem vitás: adómódosítás kell. Az egykulcsos adórendszer fontos, de nem elég radikális lépés a helyes úton. Javaslatom az volna, hogy állítsuk vissza a luxusadót! „De az már egyszer elbukott!” – mondhatná az olvasó. Elbukott, bizony, mert rossz volt a célcsoport: nem Bentley-kben, szabadság-hegyi villákban, magánhelikopterekben kell keresni a luxust – ez az idejétmúlt materializmus utóvédharca csupán.

A valódi luxus a munka luxusa! Nincs annál nagyobb provokáció a jó érzésű ember számára, mint a nap mint nap boldogan munkába menő pedagógus (fül-orr-gégész, masiniszta, kovács, publicista, kormányszóvivő stb.)! Talán még fütyülni is van kedve egy latyakos téli reggelen, miközben a nép egyszerű gyermeke mogorván készíti magát az aznapi robotra! Senyvedni a légkondicionált irodában fiktív számlák fölött, lökdösődni a parlamenti büfében a sajtos roládért, krakéler ügyfelekkel ordítozni nyolctól négyig, jegyeket ellenőrizni, felszolgálni, hajat vágni, vagyont őrizni, olajat szőkíteni, bértollnokoskodni stb. Hát kinek van ehhez kedve?

Fizessen az, aki önszántából is tenné mindezt! Aki nem szégyelli, hogy szereti, amit csinál! Akinek van pofája ahhoz, hogy még a nap végén is mosolyogjon (utasítás nélkül)! Ez lenne a valódi társadalmi szolidaritás!

Már csak az a kérdés, miként állapítsuk meg valakiről, hogy szereti-e a munkáját. Természetesen adjunk egy esélyt az önbevallásnak, elvégre, ha valaki tényleg szereti, amit csinál, miért is hazudna. Biztos, ami biztos alapon azonban érdemes lenne szakértői bizottságokat felállítani, akik természetes közegükben figyelnék meg a dolgozókat, és az alapján döntenének a luxusadó kivetéséről. Mivel tudható, hogy a Homo sapiens sapiens hangulata ingadozó, lelkiállapota változékony, az eljárást javaslom minden évben megismételni.

A bizottsággal kapcsolatos legfontosabb kritérium pedig az, hogy tagjai utálják a munkájukat, hiszen ha csak a legkisebb gyanú is felmerülne, hogy szeretik vagy a jövőben bármikor megszeretnék, akkor őket is ellenőrizni kell, arra pedig már végképp nem lenne keret, elvégre alkotmányozni is kell valakinek.

Nem beszéltem még az adó összegéről: igazságosnak a bruttó bér 100 százalékát tartanám, de tudom, hogy a társadalom jelenlegi éretlen állapotában legfeljebb 25 százalék lenne reális. Ezennel tehát a megújult luxusadó első befizetőjeként a mai nappal 32 375 forintot utalok az államkincstárnak szíves és bölcs használatra, s felszólítom minden felelős, munkáját szerető honfitársamat, hogy cselekedjen hasonlóképp! Előre a társadalmi szolidaritás útján!

A szerző tanár, újságíró