Debreczeni József: Alternatíva nélkül?
A második akadályt most a szabad világ sajtója támasztotta, ez már nyílt politikai nyomással egészül ki; ám a tartóssága és hatékonysága ma még talány. A világsajtó kitartó pergőtüze s a nyugati kormánykörökből, illetve az EU különböző szintjeiről érkező politikusi figyelmeztetések mindenesetre meglepték Orbánékat. Most úgy tűnik, nincs B terv, csak dac, meghökkenés és elbizonytalanodás. Az eddigi hatékony kommunikációról egyszerre kiderült, hogy csak belföldi fogyasztásra alkalmas, exportcikként nem adható el. Ez itthonról is látszik, s emiatt a „papagájkommandó” hazai hatása is kezd kontraproduktívvá válni.
Komoly baj azonban – mármint a hatalom szemszögéből – egyelőre nincs. Noha nem tudni még, mivé fajul a mostani konfliktus, egy dolog biztos: az autokratikus rezsim útjába került második akadály is kívül van az országon. Nem a magyar társadalom, nem a magyar politika állította ezt sem. Orbánnak itthon továbbra sincs ellenfele: politikai alternatívának a halvány körvonalai se látszanak. Márpedig neki minden törekvése erre irányul: hogy ne képződhessen az uralmát veszélyeztető versenyképes politikai alternatíva.
2002 tavasza óta, amikor derült égből érte a villámcsapás, folyvást azon dolgozik, hogy – ha egyszer újra megszerzi – többé ne veszítse el a hatalmat. „Győzelmi reményekkel vágtunk neki a választásoknak, s egyelőre nincs is magyarázatom arra, ami történt” – mondta akkor májusban; a vereség okait firtató kérdésre pedig így felelt: „Ha újrakezdhetném a négy évet… sokkal keményebben irányítanám a kormányzat munkáját. A hiba nem ott volt, hogy konfrontatívak voltunk, hanem ott, hogy ügyesebben kellett volna védeni a döntéseinket... Azt kellett volna többször és eredményesebben bemutatni a közvéleménynek, hogy a célok, amelyek érdekében a konfrontációt vállaljuk, jó célok… Sokkal több pénzt és figyelmet kellett volna áldozni… a médiafölényt birtokló liberális közgondolkodástól eltérő műhelyekre és személyekre. Nagyobb teret kellett volna nyitni nekik az írott sajtóban, az elektronikus médiában és így tovább. A magyar nyilvánosság új csatornáit kellett volna megnyitnunk, s ez több, mint egyszerű médiakérdés.”
Ez a hatalom kérdése. Hogy többé ne veszítse el, ahhoz Orbán utóbb ilyen föltételt szabott: „Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon.” Értsd: a lehető legnagyobb hatalmat kell megszerezni ahhoz, hogy aztán meg lehessen tartani.
Sikerült megszerezni – most a megtartása van soron. Aminek a feltétele nem a jó kormányzás (mesebeszéd: hisz 1998 és 2002 között is jól kormányoztunk, és mégis…), hanem a biztosítékok megteremtése. A médiatörvény célja nem a közerkölcs vagy a kiskorúak védelme (ugyan már!), hanem hogy a lehető legnagyobb mértékben uralhassák a médiát. Amit meg nem tudnak uralni, annak befogják a száját. Hogy „hatékonyan védhessék a döntéseket” – és hogy más ne bolondíthassa a népet. Mert végül minden azon a fránya választáson múlik. El kell hát érni, hogy ne múljon rajta semmi. Hogy eleve ne képződjön versenyképes politikai alternatíva, ami kérdésessé teheti a választás kimenetelét. Minden erről szól, ami tavasz óta történt. Nem az emberekről, nem az országról, nem Európáról (nem is Kínáról) – a hatalom megtartásáról, semmi másról. Minden más: eszköz csupán. Egy hajmeresztő hatalmi kísérlet nyulai vagyunk mi mindannyian, benti és kinti magyarok.
Mert az utóbbiak is csak azért kaptak állampolgárságot, hogy amikor kell, a megfelelő helyre voksoljanak. Ezért kell kiiktatni a számvevőszéktől az Alkotmánybíróságig minden intézményt, ami bárkinek támaszt, fogódzót, jogot, garanciát, esélyt jelenthetne a hatalommal szemben. Ezért kell kriminalizálni a potenciális ellenfeleket. Hogy csak a Fidesz maradjon a pályán, vagy ha más is marad, labdába ne rúghasson semmiképp. Ezért kell az új alkotmány, és ezért kell majd módosítani (az önkormányzati után) a parlamenti választások szabályait is.
Hogy a magyar világ teljes fölforgatása a direkt hatalmi megfontolásokon túl milyen egyéb következményeket indukál, az Orbánt a jelek szerint nem foglalkoztatja. Mintha úgy gondolná, történhet bármi, kiátkozhat minket a Nyugat, potyoghatnak az égből akár cigány gyerekek is – csak egy dolog számít: a választásokon (amiket aligha lehet elkerülni) ne jelenhessen meg a kormányzattal szemben versenyképes politikai alternatíva.
És efelől egyelőre nyugodtan alhat.
A Jobbiktól nem kell tartania. A Jobbiknak önmagában sose lesz esélye, össze pedig nem foghatnak vele a demokraták. (Orbán – fű alatt – igen: ez még talonban van.) Az MSZP – bár a támogatottsága nem csökkent, sőt kissé nőtt tavasz óta – továbbra is válsággal küszködik. Morális válsággal, identitásválsággal, vezetési válsággal, finanszírozási válsággal. Gyurcsánnyal nem tud mit kezdeni a párt. Le is nyelné, ki is köpné egykori győztes, majd bukott miniszterelnökét, ám egyikre se képes. Nem tud szembenézni a második Gyurcsány-kormány örökségével. Gyáva megtagadni is, vállalni is. Az MSZP (és a baloldal zöme) átvette az orbáni paradigmát: mindenért Gyurcsány a hibás. Ez amúgy érthető, hisz a bűnbak fölment a saját felelősséggel való szembenézés terhe alól. Ám amíg ez így marad, addig a baloldal a Fidesz ásta, maga mélyítette veremben marad.
Nem csak az MSZP nem tud mit kezdeni Gyurcsánnyal: ő se boldogul a párttal. Meg is újítaná, el is hagyná (talán megkísérli ezt is, azt is): az eredmény mindkét esetben fölöttébb kétséges. Sajátos circulus vitiosis alakult ki. Noha látni kell (s ezt zömmel a volt kormányfő aktivitását kárhoztatók is elismerik), hogy invenciója, karizmája, mozgósító ereje, roppant teherbírása csak Gyurcsánynak van, legtöbben mégis azt mondják a baloldalon, hogy ő már nem alternatíva. Bár nincs más, aki Orbán ellenfele lehetne, ő mégse lehet. A soft verzió szerint csak átmenetileg kéne visszavonulnia, ahogy 1905-ben Tisza István tette, aki öt évre rá diadallal térhetett vissza. Csakhogy azok más idők voltak. Nem volt tévé, rádió, internet: a feledés jótékony homálya magától borult a bukott politikusra. S ami a fő: az akkori kormány (nem létező) propagandagépezete nem idézte föl naponta Tisza bűneit. Továbbá nem akarták őt vád alá helyezni és lecsukni sem! Komolyan hiheti bárki, hogy Gyurcsányt békén hagynák, ha csöndben maradna? Ugyan! A hallgatását, a „lapítását” prezentálnák bűnössége bizonyítékaként. Hogy máig nem merték letartóztatni, az jórészt annak köszönhető, hogy aktivitása révén az elmúlt hónapokban Orbán ellenfeleként tudta pozícionálni magát, így az ellene indított eljárás nyilvánvaló politikai bosszúpernek tűnne a hazai és a külföldi közvélemény előtt.
Bajnai viszont láthatóan Tisza taktikáját követi – amennyiben vannak még politikusi tervei. Az alapítvány, amit létrehozott – s ami csak látszólag áll ellentétben személyes némaságával –, erre utal. Az ő esetében ez okszerű magatartás. Hisz őt – bár politikája szintén népszerűtlen volt – személy szerint nem amortizálták oly mértékben, mint Gyurcsányt, mert korántsem félnek tőle annyira. Róla elképzelhető, hogy az idő múlása igazolja, mint egykor Bokros Lajost. Ám, hogy mi módon térhet vissza a politikába – saját párttal, esetleg az MSZP fedezi föl magának újra –, még homály fedi. Ahogy azt is, milyen viszony fűzi majd Gyurcsányhoz. S ha már szóba került: mit tesz Bokros? Az MDF rozzant hajóját nem tudta kikötőbe vinni tavaly, de az idő neki is (újra) dolgozik. S ha a keserű kijózanodás után lesz igény egy európai konzervatív liberális politikai alakulatra a magyar jobboldalon (ahogy Lengyelországban, ahogy Csehországban), annak az élén momentán aligha képzelhető el más, mint a tavaly leszerepelt MDF „miniszterelnök-jelöltje”.
A jövő kérdése talán ez: együtt tud-e működni Gyurcsány, Bajnai és Bokros? Együtt tudnak-e működni az ellenzéki pártok?
Az MSZP és az LMP eddigi produkciója több mint lehangoló: egyetlen közös levélre futotta nekik, amit Schmitt Pálnak írtak, hogy volna szíves föllépni a főnökével, Orbánnal szemben, már nem is tudom miért, tán az Alkotmánybíróság kasztrálása ellen. Főleg az LMP viselkedett kiábrándítóan. Az a párt, amelyik a pártellenes közhangulat hullámát meglovagolva úszott be a parlamentbe, mindent az önző pártlogikának rendelt alá: leginkább a maga sovány kis pecsenyéjét próbálta sütögetni (nem sok sikerrel) annál a tűznél, amelyen amagyar demokráciát égette föl az új rezsim. (Az LMP-sek nem hordanak nyakkendőt – a „másságuk” ezzel nagyjából ki is merül.)
Pedig az ellenzéki pártoknak – legyenek bármilyenek – a jövőben sokkal szorosabban kell majd együttműködniük, mint ma képzelik. Már ha valóban alternatívát akarnak állítani az autokratikus hatalommal szemben. Mert arra bizton számíthatnak, hogy az utóbbi minden eszközzel gátolni fogja az együttműködésüket. A parlamenti választásokon is nőni fog az összegyűjtendő ajánlószelvények száma, és csökkenni a gyűjtésre fordítható idő. A szilárd szervezet és társadalmi beágyazottság híján lévő kis pártoknak (nem szólva az internet útján egy-egy demonstrációra összeterelhető „mozgalmakról”) ez olyan nehézséget jelent, amivel nem tudnak megbirkózni (lásd az LMP-t az önkormányzati választásokon). Arra is számítani lehet, hogy az egyéni körzetekben (ezek aránya nőni fog) sem lesz két forduló. Nem lesz első megmérettetés, ami megmutatná: kiknek, kinek a javára kell visszalépni a második menet előtt. Látatlanban (a helyi viszonyokra alighamérvadó országos közvélemény-kutatási adatok nyomán), óriási önmérsékletet tanúsítva kell eleve egy közös jelöltben megállapodniuk, s az egyetlen lista befutóhelyeit is hasonlóképpen kell betölteni. Az ugyanis, hogy az egy vezér által egy táborba és egy zászló alá terelt jobboldallal szemben hasonló politikai alakulat álljon föl a másik oldalon, teljesen elképzelhetetlen. Minden bizonnyal a tagolt, többszereplős ellenzéknek kell majd elindulnia az együttműködés rögös útján.
Ma erről szó sincs, Orbánnak egyelőre nincs mitől tartania. Az ébredező társadalmi ellenállás se ad rá okot, hogy nyugtalan legyen. Annak ellenére sem, hogy az internet révén immár a fiatalabb korosztályokat is megérintő civil tiltakozás tízezres tömeget mozgósított a Kossuth térre a minap. Mert a civilek egyelőre olyan karaktert mutatnak, ami a politikai alternatívaképzés ellen hat. Ellene hat a heveny pártundor, ami – el kell ismerni: korántsem ok nélkül – uralja a közérzületet. Ám ez az érzület maga is antidemokratikus. A politikai pártok és személy szerint a politikusok eltiltása a szabadságjogok korlátozása miatti tüntetéseken való részvételtől éppúgy a szabadság korlátozását valósítja meg, mint az a hatalom, amely ellen tiltakoznak. Aki a parlamentáris demokrácia védelmében akar föllépni, az nem léphet föl annak működési módja: a képviselet ellen. A pártok ellen sem, minthogy a modern demokráciákban a politikai képviselet pártkeretekben valósul meg, ha tetszik, ha nem. A pártellenes civilkedés ráadásul kontraproduktív is. Akaratlanul a hatalom malmára hajtja a vizet. Mert a hatalomra az ellenzéki pártok és a civilek összefogása jelentene valós veszélyt. Így viszont még az „oszd meg és uralkodj” politikájával sem kell bíbelődnie: a „csináld magad mozgalom” keretében az előbbit megteszik maguk az érintettek.
S ha a külföldi botrányok mellé földcsuszamlásszerű hazai kiábrándulás és permanens tiltakozás társulna (ami könnyen elképzelhető), Orbán nyugodtan alhat akkor is. Mert naponta demonstrálhatnak ellene akárhányan: a hatalom sorsa a választásokon dől el. Oda pedig pártpolitikai alternatívát kell állítani.
