Pontosan nem tudni, mennyire és milyen irányban. Mindenesetre van a koncepcióban egy olyan tendencia, amit mindenképp ki kellene belőle ejteni, mégpedig a legszegényebbek esélyhez juttatása érdekében tett eddigi lépések tökéletes semmibevétele és visszafordítása.

Az államtitkárság tervezete a különféle szintű képességekkel bíró (pontosabban, a felkészültség eltérő szintjein álló) gyerekek differenciált oktatására olyan új eszközöket vezet be, amelyek egytől egyig az ilyen gyerekek egymástól való elkülönítését célozzák osztályonként vagy iskolánként. Ezzel valójában a különböző társadalmi hátterű gyerekek (mélyszegénységben élők, alsó középosztálybeliek, középosztálybeliek) egymástól való elszigetelését szolgálják. Hiszen minden mérés szerint a gyermekek iskolai eredményessége társadalmi méretekben szorosan összefügg a szülők iskolai végzettségével, s az iskolai végzettség és a társadalmi státusz között szintén nagyon szoros az összefüggés.

A nemzetközi összehasonlításban sajnos a magyar oktatási rendszer eddig is nagyon szelektív volt: az egyes iskolákba és iskolatípusokba való becsatornázódás már eddig is túlzott mértékben a tanulók családjának szociális helyzetétől függött. Félő, hogy ez a helyzet most tovább súlyosbodik. Felerősödhet a kasztosodási folyamat. Egyik kollégám sarkosan úgy fogalmazott: ez a tervezet „bedöntheti a társadalmat”.

A tervezet az eltérő képességű vagy felkészültségű gyerekek számára számos új strukturális elemet vezetne be: általános iskola előtti előkészítő osztályt, az egyébként a többi gyerekkel együtt is nevelhető sajátos nevelési igényű gyerekek számára kis létszámú osztályt, általános iskola által szervezett középiskolára felkészítő osztályt és szakiskola által szervezett felkészítő nulladik évfolyamot hozna létre.

Az ilyesféle, indokolatlanul szegregáló megoldásokat a hazai és a nemzetközi szakirodalom egyértelműen rossznak tartja, alkalmatlannak a társadalmi mobilitás előmozdítására. Egy interjúban a téma jeles kutatója, Kertesi Gábor közgazdász e lap hasábjain is bemutatta azokat a társadalmi mechanizmusokat, amelyek törvényszerűvé teszik, hogy az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportokhoz tartozó diákokat oktató szegregált csoportokban az oktatás színvonala rövid idő alatt lényegesen alacsonyabbá váljon, mint az integráltan oktató tanulócsoportokban. (Magániskolák –közpénzből, 2009. május 9.) Kertesi érveit pedagógusok ki szokták még egészíteni azzal, hogy a szegregált tanulócsoportokban hiányzik a magasabb társadalmi státuszú kortárs csoport „húzóereje”. A szegregált tanulócsoportokat szorgalmazók ugyanis soha nem veszik figyelembe, hogy a gyerekek készségeik és ismereteik nagyobbik részét nem a tanároktól, hanem a környezetüktől – nem utolsósorban az iskolatársaiktól, osztálytársaiktól – tanulják.

Ráadásul a szakemberek által jól ismert automatizmusok miatt e szegregált osztályok esetében valós a veszély, hogy a tanulók nemcsak egy évre, hanem egészen az iskola befejezéséig egy tanulócsoportban maradnak, azaz később sem szóródnak szét különféle, integráltan oktató osztályokba.

Az iskolai szegregációt erősítik még a jövőben a „speciális tehetséggondozó feladatokat ellátó” intézményként működő hat- és nyolcosztályos gimnáziumok. Ezek hatásukban eddig is igen gyakran a képességek szerinti elkülönülést szolgálták, de az új tervezet szerint ez már egyenesen deklarált cél! Fontos tudni, hogy a második világháború óta a fejlett nyugati demokráciákban gyakorlatilag egyöntetű az a felfogás, hogy az állam nem támogathatja saját forrásaival a külön osztályokban, külön iskolákban folytatott „speciális tehetséggondozást”, mert az ilyen elkülönített „elitképzés” a társadalom kasztosodásának irányába mutat!

A törvénykoncepcióban több más intézkedés is az iskolai szegregációt erősíti. Ezek mindegyikére itt a terjedelmi korlátok miatt nem térhetek ki, de például bizonyos feltételek mellett kötelezővé tennék a gettószerű, etnikailag homogén roma kistelepüléseken is a kisiskolák visszaállítását.

Mi lenne hát a megoldás?

Az integrált oktatás keretei között történő korszerű, jó minőségű oktatás előmozdítása érdekében az elmúlt évtizedben az oktatásirányítás számos előremutató kezdeményezést tett. Ebből a szempontból az új kormány egy átalakulófélben lévő oktatási rendszert örökölt. Nem tudom, mennyi esély van az átalakulás folytatására. Nem tudom, van-e esély a kompetenciaalapú oktatási program, az integrációs pedagógiai program, a tanodaprogram vagy éppen a közös tanár-diák ösztöndíjak (azaz az Útravaló program) folytatására. Igen nagy szükség lenne továbbra is ezekre!

Sajnos a koncepció alapján van okunk feltételezni, hogy a KDNP-s oktatási kormányzat az integrált oktatás minőségét javítani szándékozó törekvéseket nem kívánja folytatni. Erre utal a közoktatási integrációs programok eddigi kulcsfogalmának, a „halmozottan hátrányos helyzetű tanuló” kategóriájának az átalakítása. E fogalom kialakításakor 2003-ban a szakértők abból a tényből indultak ki, hogy a gyermekek iskolai sikeressége vagy sikertelensége társadalmi léptékben legszorosabban a szülők iskolai végzettségével függ össze. (Ennél kevésbé meghatározó,

bár nem jelentéktelen körülmény a család anyagi helyzete.) Az új törvény koncepciója a „halmozottan hátrányos helyzetű tanuló” fogalmi kritériumait oly módon alakítja át, hogy az iskolai sikeresség szempontjából kritikus helyzetű társadalmi csoportok gyermekeinek túlnyomó többségét – a nyolc osztályt végzett, de középfokú végzettséggel nem rendelkező, alacsony jövedelmű vagy jövedelem nélküli szülők gyermekeit – kizárja a preferáltak köréből! Úgy tűnik, mintha az új fogalommeghatározás kialakításához egyetlen kompetens szakembert sem kérdeztek volna meg a javaslat kidolgozói, és nem hessegethető el a gyanú, hogy azért nem, mert egyáltalán nem tulajdonítanak jelentőséget ennek a kategóriának, mivel a jövőben nem kívánnak nagy teret adni az integrált oktatást célzó programoknak.

A jelenleg ismert koncepció következményeinek végiggondolásakor egy régi emlék idéződött fel bennem.

A kilencvenes évek elején Szlovéniában részt vettem egy konferencián, ahol portugál szociális szakemberek folyamatosan és meglehetősen érzelmektől fűtötten arra fi gyelmeztettek bennünket, hogy vigyázzunk ezzel az új rendszerrel, mert úgy járhatunk, mint ők, vagy még rosszabbul. Ők a hetvenes években a Salazar-diktatúra után nekivágtak a demokráciának és a szabadversenyes kapitalizmusnak, ami a társadalom felének-kétharmadának jót is hozott, de az egyharmad – náluk elsősorban a szegény parasztok képzetlen és az ipari régiók tól távol élő leszármazottai – olyan végletesen leszakadt és vált tartós munkanélkülivé, hogy ez a folyamat a kilencvenes évek elejére már jelentősen fékezte a társadalmi-gazdasági fejlődést. Nemcsak a szegénység okozta társadalmi elégedetlenség miatt, hanem a többségnek a leszakadtakhoz való viszonya miatt is feszültséggócok alakultak ki. Ugyanis a mélyszegénységben élők nem adóznak, hanem pénzt szívnak el a szociális és közbiztonsági kiadásokkal, ráadásul (és ez talán a kapitalizmusban még fontosabb) nem képeznek fizetőképes keresletet. Már önmagában ezzel is jelentős mértékben fékezik a gazdaság fejlődését. És – állították a portugál szakemberek – a modern, magasabb képzettséget igénylő kapitalista munkaerőpiacon önmagában a szabad verseny nem ad esélyt ennek a rétegnek a reintegrálódásra. Viszont addig, amíg a többségnek jól megy (vagy ha már olyan jól nem is, de legalább jobban, mint a legszegényebbeknek), mindig olyan pártot fognak hatalomra juttatni, amelyben a szólamok pufogtatásán kívül nincs igazi elszánás a leszakadtak helyzetének megjavítására. A kör így szépen bezárul.

Hát ebbe a csapdába mi is jól beleszaladtunk! És akkor nálunk még ott van az az etnikai dimenzió is, aminek a vége a romagyűlölet. Amagyar társadalom nem tudmit kezdeni a szegényeivel, inkább gyűlöli a romákat. Legalábbis a jó része. Aztán a romagyűlölet miatt még kevésbé tudunk mit kezdeni a mélyszegénységgel, mert például jórészt a romagyűlölet miatt választja ez az új oktatási törvénytervezet a szegregáló megoldásokat még akkor is, ha a szakma egyöntetűen azt mondja: csak az integrált oktatási struktúrák hozhatnak társadalmi méretekben eredményt! Hoffmann Rózsáék azt állítják: „pedagógusi és társadalmi igény van a javaslataik megfogalmazása mögött”. Tényleg van, nagyon sokan találták meg a bűnbakot a romákban...

Mindazonáltal én azt gondolom, nem kell feladni semmit, sem az esélyegyenlőség ügyét, sem a liberális demokráciát. Küzdeni kell szívósan és rendíthetetlenül!

(A cikk témáját részletesen feldolgozó tanulmány a Beszélőben jelenik meg.)

A szerző gyakorló pedagógus és esélyegyenlőségi szakértő