Kétséges, állítják a cikkek, hogy a pályázatok keretében elkészült művek megfeleltek a kiírás feltételeinek, s hogy a kiírás maga indokolt volt. Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos feljelentést is tett, két ügyben már nyomoznak. Időközben a jobboldalon egyre erőteljesebben eluralkodott egy másik vád, jelesül az, hogy az MSZP gerjeszti a Magyarországot érő nemtelen külföldi bírálatokat, és ezeket erősítik a megvádolt filozófusok is.

A támadások célja annak igazolása, hogy a balliberális kormányok a saját szellemi köreiket erkölcstelenül előnyben részesítették, ebből következően, erkölcstelen maga a szellemi kör is. Ennek az állításnak egyetlen eleme sem igaz. Csak egyetlen elnagyolt példával: Heller Ágnes több alkalommal is kifejtette, hogy tragédiának tartja az MSZP 1994-es hatalomra jutását, azt, hogy az egykori állampárttal szemben létrejövő politikai formációknak nem jutott nyolc évük a rendszerváltás kiterjesztésére.

Körülbelül így írható le az ő baloldali liberalizmusa abban az erőtérben, ahol a jobboldal a baloldalt és a liberalizmust most láttatni szeretné, illetve összekötni Gyurcsány Ferenc személyével, akinek reformterveit Heller valóban támogatta. Másrészt, ez a pályázati rendszer támogatásban részesítette a Professzorok Batthyány Körének több tagját is, de ez elkerüli a jobboldali sajtó figyelmét. Miként az is, hogy a rendszert nem Magyar Bálint vezette be, hanem az első Orbán-kormány idején Pálinkás József, aki most MTA-elnökként óvatosan bírálja saját kreálmányát.

Ha a jobboldali sajtót a tisztázás szándéka vezetné, arról cikkezne, jó-e ez a rendszer, jó-e, ha az értelmiség leginkább csak ilyen pályázatokon keresztül végezheti azt, ami a munkája lenne, és hasonló harcossággal állna ki, helyesen, a rendszer egészének megváltoztatása mellett. De nem ezt teszi, hanem ideológai, politikai alapon szemérmetlenül szemezget. Budai Gyula elszámoltatási biztos fellépése pedig csak erősíti azt a benyomást, hogy itt a kormánypárti sajtó és a hatalom cinkosan összekacsint.

A filozófusok ellen folytatott ádáz küzdelem valóban egybeesik az Orbán-kormányt ért összeurópai támadással, amelynek kétség kívül vannak túlzó elemei, de az eredője mégiscsak az, hogy egy szellemi-gazdasági közösségnek vannak közös értékei, amelyek rendszert alkotnak.

Ez a rendszer leírható akár az európaiság fogalmával is. Nem veszik jó néven, ha ezt az értékrendet valaki megkérdőjelezi, akárcsak azzal is, hogy otthon nem azon elvek mentén éli az életét, mint amiket a külvilág számára láttatni kíván magáról. Megpróbálják rávenni az értékelvekből következő magatartásra, még ha ez kevéssé esik is jól neki. Heller Ágnessel, Vajda Mihállyal és Radnóti Sándorral pedig az a baj, hogy munkásságukkal szerepet játszottak ennek az értékrendszernek a kialakulásában, és azóta is reprezentálják azt. Végső soron tehát: a fő probléma az, amit ma európaiságnak hívunk, mert ez az egyetlen gátja annak, hogy itthon azt lehessen tenni, amit csak a kormány akar.

Itthon viszont éppen az európaiságot szimbolizáló személyek pellengérre állításával lehet jelképezni a küzdelmet, amit az Orbán-kormány és szellemi közege az önrendelkezés – vagy amit ők annak hívnak – visszaállítására tett kísérletként próbál láttatni. Ez áll a magyar nemzet nagyjai ellen irányuló támadás hátterében, amelyről lehetne akár egyenesen is beszélni, és úgy csak erősen vitatható lenne, ami ellen lehet és érdemes küzdeni, de a választott módszer nem egyenes, sőt, a maga kacskaringósságával alpárinak minősíthető.