„Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valahonnan jön reánk, prédájává” – írta keserűen a költő-politikus. „Egy nemzet sem pattog úgy, s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar, [ám] maga annak bizonyítására… semmit nem cselekszik.” Mit tud a magyar? „Pompáskodni… pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni… Boldog Isten, hiszen nagy vilitas [hitványság] ez; s mi vagyunk a magyarok? Mi magyarok? De bár azoknak ne mondjuk magunkat.”

E vad korholásra – a realitáson túl – persze a jobbító szándék ösztönözte Zrínyit, aki azért hányta honfitársai szemére önnön hitványságukat, hogy felrázza s ösztökélje őket: „Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek… hanem ím, megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet.”

Ilyen szövegkörnyezetben áll tehát az úton-útfélen idézett, eredeti kontextusából kivett – értelméből kiforgatott – mondás: „Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak… egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

Azaz, nem kéne, hogy azok legyünk, hogy azok maradjunk!

Zrínyi után idézzünk valaki mástól – a jelenből:

„A magyaroknak kifogyhatatlan a hite, és elapadhatatlan az ereje… Bármilyen elgyötörtnek, becsapottnak, kifosztottnak is érezzék magukat a magyarok… újra és újra megtörténik a csoda. Utat tör magának az életerő és a győzni akarás… Büszkék lehetünk a győzelemre, a hőseinkre, a hősöket adó családokra… Azt szeretnénk, ha őket is megérinthetné az öröm érzése, hogy magyarok lehetnek, és egy nagyszerű nemzethez tartozhatnak.”

Orbán Viktor ajnározott így minket két évvel ezelőtt, 2008 októberében.

Kommentár helyett idézzük Bibó Istvánt, aki (jó hetven éve) ezt írta a politikai hisztéria állapotába süllyedt nemzetekről: „A hamis helyzetben lévő közösség közvéleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, melyekkel a neki kellemetlen megállapításokat újból meg újból elüti vagy letorkolja... A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza… az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit… akik… mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van… A hisztérikus közösségekben mind erősebb a hamis önértékelésre való hajlandóság... kész örömmel fogadnak mindent, ami őket – a valóság rovására – felmagasztalja. Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbségi érzés… a valóságos teljesítmények értékének csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának – magyarul a propagandának – a mágikus erejében való hit.” (Az európai egyensúlyról és békéről. A politikai hisztériák természetrajza. In.: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986. Magvető. I. köt. 378–380. o.

Noha Bibónak sem a mai magyarokat, sem Orbán Viktort nem volt szerencséje (?) ismerhetni, mi, akik ma olvassuk őt, bízvást magunkra s a magunk választotta politikai vezetőre ismerhetünk. Magunkra ismerhetünk akkor is, ha az utóbbi években készült átfogó szociológiai felméréseket olvassuk, amelyek nemzetközi összehasonlításban mutatják a magyar társadalom mentális és morális állapotát. Az tudniillik, hogy a többi európai nemzetnél – köztük a posztszovjet térség általunk rendre lesajnált népeinél! – momentán mennyivel vagyunk alább, pontosan kiderül azokból a vizsgálatokból, amelyekre legutóbb Fleck Zoltán hívta föl a figyelmet a Galamus.hu nevű internetes portálon (Miért sikeres a Fidesz demokráciarombolása?).

A Tárki működött közre az egyik nagy kutatásnál (World Value Survey), amely „a magyar társadalom értékszerkezetében nagyfokú bizalomhiányt, normazavarokat… és paternalizmust tárt fel”. A washingtoni Pew Global Attitudes tavalyi méréseiből (The Pulse of Europe 2009: 20 Years After the Fall off the Berlin Wall) pedig kiderült, hogy nálunk nőtt leginkább a demokráciával és a piacgazdasággal szembeni elégedetlenség. A magyarok 72 százaléka vélte úgy, hogy a jelen gazdasági helyzet „rosszabb a kommunizmus alattinál”. Ez még elintézhető volna a világválsággal, továbbá azzal, hogy erről főleg a magyar politikai és gazdasági elit tehet (legfőképpen persze Gyurcsány) – ha nem állna ott a mi 72-nk mögött az ukránok és a bolgárok 62 százaléka, továbbá a szlovákok 48-a, a csehek 39-e és a lengyelek 35-je. Ezekkel összevetve: nem lehet, hogy legtöbb honfitársunk a sült galambot várja idestova húsz esztendeje?

Ám ennél is súlyosabb, hogy még többen voltak, akik az „erős gazdaság” versus „jó demokrácia” dilemmából az előbbire voksoltak (73 százalék) – miközben a csehek, a lengyelek, és a szlovákok (igen: a tótok!) fele az utóbbira! Az „erőskezű vezető” kontra „demokratikus kormányzat” esetében a magyaroknak közel fele választotta az erős embert, s csak 42 százalékuk a demokráciát; míg Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában fordított volt a helyzet s az arány – a mi adataink az oroszokkal, az ukránokkal meg a bolgárokkal állítanak egy sorba bennünket. Hasonló a helyzet a kapitalizmus megítélésében: az állami gazdaságból a piacgazdaságba való átmenetet a magyarok 42 százaléka ítélte kedvezőtlennek (akár Oroszországban és Ukrajnában) – Lengyelországban és Csehországban ellenben mindössze 15 százalék vélekedett így, és Szlovákiában is csupán 24 százalék.

Fleck Zoltán szerint „van azonban egy vizsgálat, amely talán még elkeserítőbb és részben az okokról is számot ad”. Az Eurostat az „élethoszszig tartó tanulás” adatait mérte föl, amely adatok szorosan összefüggenek egy adott nemzet gazdasági innovációs képességeivel. Nos az Európai Unió tagállamaiban a felnőtt korú (25 és 64 év közötti) aktív lakosság átlag 42 százaléka vesz részt valamely szervezett vagy informális képzési, tanulási folyamatban. A szomszédos Ausztriában 89, a szintén szomszédos Szlovéniában 82 százalék. A szlovákok (a tótok!) 60 százaléka. Finn testvéreinknél az arány 77 százalék.

Magyarországon: 12, azaz tizenkét százalék. 88 százalékunk foga tehát nem fűlik semmilyen tanuláshoz. (Rajtunk kívül a felnőtt görögök hasonlóan lusták, ha nem is annyira, mint mi: az ő adatuk 83-17 százalék.) A magyar „elit” se jobb: a felsőfokú végzettségűek 17 százaléka tanul önképzéssel (számítógép, internet, könyvtár), utánunk a legrosszabb Spanyolország (34) – az európai átlag 55 százalék.

„Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak” – írta Zrínyi 350 évvel ezelőtt.

„A magyaroknak kifogyhatatlan a hite, és elapadhatatlan az ereje… Utat tör magának az életerő, a győzni akarás… az öröm érzése, hogy magyarok lehetnek, és egy nagyszerű nemzethez tartozhatnak” – mondta két éve Orbán.

Tessék választani, mondanám én – ha nem volna már késő.

Mert a magyarok választottak tavaly…

Vitézségből példát – magyar harcos küzd a török ellen (rézmetszet)