A harc nem áprilisban kezdődött. Két és fél éve a szocialista agrárminiszter, Gráf József üzent először hadat a „hazánkat elöntő importszemétnek” – a kormányváltással csak erősebbé vált ez a törekvés. Aminek erkölcsi alapja kétségkívül akad.

A magyar beszállítók zöme gyenge tárgyalási pozícióban ül le egyezkedni a „láncos” beszerzési igazgatóval: ha valóban komolyabb menynyiséget akar eladni árujából, akkor a fogyasztás nagyüzemeinek legkeményebb feltételeit is el kell fogadnia. Még akkor is, ha elvileg immár csaknem egy éve kifejezetten neki kedvező törvény fékezné a partnerét, továbbá miniszteri rendelet tartaná vissza a silány minőségű importot. Csakhogy a pénz, a hazai élelmiszerforgalomnak a láncokra jutó legalább kétharmada eddig erősebbnek bizonyult a paragrafusoknál, ráadásul mindegyik nagyforgalmazó ugyanúgy viselkedik az alkukban.

Messziről nézvést tehát egyszerű lenne az alapképlet: a nemzetközi és a hazai kereskedelmi nagytőke együtt teszi tönkre a magyar termelőt. Csakhogy nem ez a helyzet. A nagy láncok egymás közötti versenye legalább olyan éles, mint a beszállítók és felvásárlók közötti vita. Amikor a beszerzési árakról folyik az alku, a kereskedő az agya egyik sarkában mindig a polcra tehető táblácskát látja, s nem azt nézi, ki az eladó. Azt számolgatja, mennyiért teheti a vevő elé az árut. Ha valamiből sok van és nagyjából azonos minőségben, az olcsóbbat veszi és adja tovább. Évezredek óta ez az alaprendje az adásvételnek: aki rosszul kalkulál, tönkremegy vagy felvásárolják – ilyesmire mostanában nagy lánc esetében is volt példa. Ez a verseny a kispénzű fogyasztók tömegének nagyon jó.

Öt és fél-hatmillió polgártársunk rendszeresen üzletláncban vásárol, mert ott általában olcsóbb az áru, mint a sarki kisboltban, és ráadásul egy helyen mindent meg is kap. A multik tudják azt, amit egy zárt rendszerű kereskedelem nem: az áruhiányt vagy komolyabb drágulást képesek importtal kiváltani.

Egy ismerős kofa ki is mondja: ha nem lennének a láncok, most háromszáz forint lenne a legolcsóbb krumpli, annyira nincs hazai áru. Ez persze rendkívüli helyzet, amelyet az időjárás okozott, de azt se higygye senki, hogy a láncok puszta gonoszságból ne akarnának itthon zömmel magyar árut forgalmazni.

Dehogynem akarnak. Beszerzéseikben érvényesítik is ezt a törekvést, de csak rendkívüli esetben mennek e mérlegelésben tíz százalék fölé – a magyar fogyasztásban ennyi a „hazafias tartalék”, ilyen árkülönbségen belül választanak a tömegek inkább drágább hazai terméket az azonos minőségűek közül. Mindenféle hangzatos lózung ellenére a gazdaságpolitika játéktere sem szélesebb ennél a tíz százaléknál.

Adókedvezményekkel, a multik szorongatásával lehet próbálkozni (bár az igazi megoldás a termelés hatékonyságának javulása lenne), de az erőviszonyokat csak a szabad verseny szabályainak felrúgásával lehetne gyökeresen megváltoztatni. Akkor viszont győz a háromszáz forintos krumpli.