A türelem köztudomásúlag rózsát terem. Sok türelem sok rózsát. Van, akit már egész rózsalugas veszi körül. Ki mennyit tűr, anynyit érdemel. E sorok írójának tűrőképessége is az egekig ér már. Csak akkor ugrik fel türelmetlenül páholyából, ahonnan a politikai átváltozás nagy misztériumát nézi, amikor a hatalommal való nemzeti együttműködés új rendszerének hallgatag kőmívesei, az új elfogulatlanság mosolygó beszédű papjai, a méltányosság tüzes angyalai türelemre intik a hagyományos kormányzást forradalmi kormányzással, vagyis a rendkívüli állapot igazgatásával felváltó hatalommal szemben: „Nem eszik olyan forrón a kását!”

Mintha egy zebrát intenének több türelemre, nagyobb belátásra és méltányosságra övéi az őt éppen marcangoló oroszlánfalka iránt: gondoljon csak bele − mármint a zebra −, mennyi fáradságukba került az oroszlánoknak elejteni őt, mennyire itt volt az ideje ennek a lakomának (például: mennyire éhesek voltak már az oroszlánok, majd kilukadt a gyomruk), és akkor most még az emésztés nehéz terhe is rájuk hárul, márpedig a zebra is tudhatja, milyen próbának teszi ki a nyershús a ragadozók gyomrát, nem beszélve a kockázatról, hogy egyegy nagyobb csontszilánk esetleg a torkukon akadhat!

Ez a türelmetlen kis állatmese minden bizonnyal a zebra elfogult politikai nézőpontját tükrözi és nagyfokú egyoldalúságról tanúskodik (a zebra akkor beszéljen, amikor már felfalták, és nem maradt belőle más, mint pár bőrcafat és némi mócsing!), úgyhogy a türelem angyalai nem is igen tudnak mit kezdeni az effajta beszéddel, csak szelíden mosolyognak és a fejüket csóválják: „Hiába, javíthatatlanul zebra vagy!”

De hagyjuk ezt a képletes zebrabeszédet másra! Irányított demokrácia ide, illiberális demokrácia oda, ott azért talán még nem tartunk, hogy büszke zoón politikon létünkre zebranyelven vagy madárnyelven, sorok között kúszva-lapulva kelljen kimondanunk türelmetlennél türelmetlenebb gondolatainkat. Hisz csakugyan nem oroszlánfalka zebrát, hanem egy parlamenti választásokon győztes párt a demokráciát ejtette el, hogy most jogos zsákmányaként, kedélyesen felfalja − alkotmányostul, parlamentestül, sajtószabadságostul. És ez azért tényleg egészenmás! Itt csakugyan helye van a józan állampolgári megfontolásnak, a mérlegelő okosságnak és a bölcs belátásnak, az okos állampolgári türelemnek, ami a türelmetlenekből persze indulatokat vált ki, türelmetlenségükben hányni akarnak az effajta bölcsességtől és megértő türelemtől, megalkuvásnak, behódolásnak, kollaborációnak bélyegzik azt. De hát mit várhatnánk tőlük, ha egyszer türelmetlenek?

A türelem halkszavú prédikátorai ezzel szemben nyugodtan azt mondják: ne vágjunk elhamarkodottan a fejlemények elé, ne siessünk a végső ítélettel, várjuk meg, amíg elrendeződnek a dolgok, amíg kialakul az új rendszer, és csak akkor, ha látjuk már, mi lett és esetleg tényleg nem az lett, aminek lennie kellett volna, akkor kiabáljunk, türelmetlenkedjünk, tüntetgessünk, tiltakozgassunk. „Vagyis akkor, amikor már késő? Amikor már nemcsak nem tanácsos tüntetni és tiltakozni, de nem is lehet?” − kérdezik újfent türelmetlenül a türelmetlenek.

A rózsaszavú türelem válasza azonban nem késlekedik és megint rózsát terem: „De hát ki mondta nektek, szerencsétlenek, hogy akkor majd nem lehet tüntetni? Hát nem láttatok még kétharmados tüntetéseket? Hogy lehettek ennyire rosszhiszeműek a többség hatalmával szemben,mikor azmég épp csak elkezdte felszedni a régi demokrácia elkorhadt talpfáit és korrupciótól elgörbült síneit? Honnan tudjátok, hogy nem még jobb, még acélosabb síneket fog-e lefektetni, még biztonságosabb pályát építve ki a Keletről száguldó demokrácia számára, mint a régi volt? Hát nem látjátok, hogy szüntelen vádaskodásotokkal, hisztérikus aggodalmaskodásotokkal, önbeteljesítő próféciáitokkal ti magatok lökitek a törvényhozást a törvényszegés útjára? Ti hajszoljátok bele a politikai többséget a nem demokráciába, a szabadság rendjének igaz híveit a diktatúrába? Szerencsétlen rajongók, hát csakugyan nem látjátok, mit csináltok?!”

Nos, az állampolgároktól demokráciákban valóban elvárható, hogy türelmesek legyenek mindenféle másság, vallási, politikai, kulturális másság iránt, egy másságot – az állam másságát – kivéve. Az állam más, mint jogállam demokráciában nem lehet. Az állampolgároktól különben sem várható el semmiféle türelem a mindenkori hatalommal szemben. Abban a pillanatban, mihelyt a hatalom és annak hivatott vagy önkéntes képviselői intik türelemre az állampolgárokat a hatalommal szemben, bizonyosak lehetünk benne, hogy az államban a türelmetlenek kerültek hatalomra és a türelmetlenség a hatalomgyakorlás mindennapi normájává vált.

Nem a türelem szokott elfogyni a hatalommal szemben, hanem a bizalom. Akkor és olyan mértékben fogy el, amikor és amilyen mértékben a hatalom önkényessé válik: zaklatja, fenyegeti a polgárok egyik vagy másik politikai, vallási, erkölcsi, vagyoni, netán leszármazási alapon elkülönített csoportját, többségét vagy kisebbségét; gátlástalan terjeszkedésbe kezd és e terjeszkedés érdekében átírja a törvényeket, felbontja az érvényes szerződéseket, megszegi vagy akár meg is semmisíti azt az alkotmányt, amelyre képviselői nem is olyan rég még esküt tettek. Nyilvánvaló, hogy az állampolgári bizalom aláásásával a hatalom saját alapját is aláássa, akár tudatában van ennek, akár nem; akár hatalmi erőszakkal akarja a társadalmi bizalmat helyettesíteni, akár pedig azt akarja elhitetni magával és a társadalommal, hogy mindenki, aki jót akar, vele van, és erőszakos akcióival éppen a közjót mozdítja elő.

E tekintetben mindmáig John Locke Levél a vallási türelemről című híres − a XVII. század derekán írt − röpiratának válasza mérvadó arra a kérdésre, mi van akkor, ha az elöljáró azt hiszi, hogy türelmetlenségével, a törvények semmibevételével, a szabályok felrúgásával, neki tetsző, vagyis érdeke szerint való törvények és szabályok megalkotásával a közjót szolgálja: „ahogy senkit sem ment föl magánvéleménye a törvények betartásának kötelezettsége alól, ha ítélete téves, éppúgy az elöljárónak sem ad »magánvéleménye« olyan új jogosítványt az alárendeltekre vonatkozó törvénykezésre, melyet az állam alkotmánya nem engedélyezett számára, sőt nem is engedélyezhetett. Még kevésbé, ha azt csinálja a hatalom, hogy a maga párthíveit, saját szektájának tagjait gazdagítja és emeli magasabbra mások elrabolt javaival”.

Az állampolgárnak az elöljáró legkisebb jogtalanságával, erőszakával szemben is joga van türelmetlenséget tanúsítani, azaz fellépni ellene, megállítani azon az úton, amely az eseti önkényeskedés felől a hatalom központosításán át az önkényuralmi rendszer kiépítése felé halad. Amennyiben pedig a törvényhozó és végrehajtó hatalom esetleges jogtalanságaival, túlkapásaival szemben nem nyújthat jogi védelmet a tőlük független bírói hatalom, mert a többség már ezt is felszámolta, akkor − Lock szerint − még az állampolgárok erőszaka is jogosult lehet az ilyen önkényuralommal szemben.

„Az emberek közötti vitának két megoldása van: az egyik a jog, a másik az erőszak. Ezeknek olyan a természetük, hogy ahol az egyik végződik, ott kezdődik a másik.” Márpedig „az emberek nem nézik jó szemmel, ha megfosztják őket becsületes munkával szerzett vagyonuktól, és ha az isteni és emberi jog ellenére idegen erőszaknak és rablásnak zsákmányává lesznek, különösen olyankor, amikor egyébként teljesen fedhetetlenek. Mi mást várhatunk el az ilyen emberektől, akik megunván a sérelmeket, amelyekkel szorongatják őket, végül azt hiszik, joguk van az erőszakot erőszakkal visszaverni, mert erre Isten és a természet egyaránt jogot ad nekik”.

A többség zsarnokságának összes jellegzetes vonását egy tankönyvi példa szemléletességével felvonultató hatalomgyakorlás iránt méltányosságot, nagyobb toleranciát követelni az írástudók maradékától (nagyobb részük ugyanis olyan méltányos és toleráns már, hogy a buzgó türelemtől szinte vigyázban áll a hatalom előtt!), nemcsak kínosan önigazoló rabulisztika, hanem a tolerancia tárgyának és szubjektumának felcserélésén alapul: hiszen a hatalomnak kell toleranciát tanúsítania és a hatalomnak kell a társadalmi toleranciát jogi védelemben részesíteni, nem pedig az állampolgárnak kell tolerálnia a hatalom intoleranciáját, túlkapásait, túlterjeszkedéseit, függetlenül attól, hogy ezek a hatalom elitárius dölyfjéből, civilizátori erőszakoskodásából vagy a többség populista kalandorságából és szervezett erőszakából fakadnak-e.

Az alkotmányos hazafiság értelmében minden állampolgár lojalitással tartozik politikai közösségének, de nem tartozik ezzel a pillanatnyi hatalomnak, az éppen felállt kormánynak, a végrehajtó hatalomnak, de még a parlamenti többségnek sem. A hatalom, a központosított, mindent saját ellenőrzése és irányítása alá rendelő többség hatalma sem lehet alapja semmiféle új politikai közösségnek; nem léptethet − még új alkotmányba foglalva sem − új politikai közösséget a demokratikus jogállam politikai közössége helyébe, avagy ha ezt megteszi, akkor a diktatúra útjára lépett. Ki mondta, hogy a diktatúrák − különösen kezdetben és különösen válságos időszakokban − nem kaphatnak nagy támogatást alulról, ha nem is az egész társadalomtól, de a politikailag szervezett társadalom igen széles társadalmi csoportjaitól. Ámde nincs az a pillanatnyi politikai támogatás, amely a joguralom és a demokrácia végleges fölszámolását igazolhatja.

Az ellenállás, szembeszegülés, tiltakozás önmagában nem feltétlenül jelent türelmetlenséget. Mint bármi más, ez is lehet türelmetlen, és lehet türelmes is. Igen, a türelmetlen hatalommal szemben sem szabad türelmetlennek lenni. De a türelmesség nem azt jelenti, hogy tűrhetetlen túlkapásait, túlterjeszkedéseit némán és bölcsen bólogatva kell eltűrni, amíg a tűrhetetlenség el nem jut végső határára és föl nem építi a türelmetlenség rendszerét. Hiszen, amikor mindennek vége van, amikor mindent tiszta és éles körvonalakkal látunk magunk előtt, akkor már késő: amit látunk, egy többé-kevésbé lakályos börtöncella ledönthetetlen falai, amelyekbe az álságos türelem téglái is rendre beépültek. Addig kell és addig lehet szívós türelemmel ellenállni a türelmetlen hatalomnak, amíg a falat építi, ha másért nem, azért, hogy legalább bölcs türelemnek feltüntetett hallgatásunk, meghunyászkodásunk, passzivitásunk, kivárásunk, szolgalelkűségünk ne váljon megannyi beépíthető téglává a szabadságnélküliség rendjének falában.