A pápa csapdája
Vajon tudták-e a L’Osservatore Romano szerkesztői, mekkora vihart kavar az az egyetlen bekezdés, amelyet nemrégiben közöltek. A Vatikán hivatalos lapja akkor részleteket ismertetett egy XVI. Benedekkel készült interjúfolyamból, amely végül múlt kedden jelent meg. Ebben volt a pápának egy megengedő/félreérthető mondata. Azt mondta, ha például egy AIDS-es férfi prostituált azért használ óvszert, hogy ne terjessze a betegséget, az megengedhető, és valamilyen szintű felelősségre utal. Ezt később egy szóvivőjének adott személyes kommentárjában az egyházfő a női prostitúcióra is érvényesnek mondta. A világsajtó sietve úgy kommentálta ezt: az egyház ellépett eddigi merev álláspontjától, amellyel ellenzett minden óvszerhasználatot. A pápai szavakat egyháziak is ünnepelték. Mások viszont emlékeztettek arra, hogy XVI. Benedek előző afrikai útja előtt arról beszélt, hogy szerinte az óvszerhasználat nem megoldás az AIDS ügyében. Azt – ahogyan a születésszabályozás szinte minden módját – továbbra is elítélte. Az egyházfő azonban következetes. Nem véletlenül beszélt a Peter Seewald német újságírónak adott interjúfolyam egy részében „férfi prostituáltról”. E körben elismerte, hogy a betegség terjedését az óvszerhasználat megakadályozhatja, de gondosan vigyázott arra, hogy a születésszabályozásra még halvány utalás se lehessen. Később ezt kiegészítette azzal, hogy HIV-fertőzőtt nőnél is a felelősség kezdetének jele az óvszerhasználat.
A katolikus egyház súlypontja egyre inkább a harmadik világban van. Afrikában, ahol az AIDS a legerősebben pusztít, 158 millió katolikus él. Számítások szerint 2025-ben minden hatodik katolikus afrikai lesz, immár 230 milliónyian. Nemcsak a betegség, a gazdasági elmaradottság, a túlnépesedettség, éhség, de a politikai elnyomás is ezt a kontinenst sújtja legerősebben. Az AIDS épp ezért olyan kivédhetetlen sorscsapás ott. Felismerték ezt a helyi katolikus egyházak is. A katolikus egyház fővonala viszont az elmúlt évtizedekben energiáit mintha teljesen az emberi szexussal kapcsolatos tanítás védelmére összpontosítaná. Úgy tűnik, ennek ürügyén sokkal több szó esik a lombikbébi-eljárás során esetleg elveszett embriókról, mint az éhségtől, a túlnépesedésről, háborúktól, vízhiánytól naponta pusztuló afrikai gyermekek tízezreiről, a diktatúrák fegyvereseinek pusztításairól. A moralitás sajátos formája ez. A hivatalos egyház mértékletességet, monogámiát hirdet híveinek, miközben a köztük élő papok, püspökök jól tudják, hogy mennyire követik ezt a valóságban. A valóság sokszor maga az egyéni, társadalmi és intézményi képmutatás. Az egyházat belülről is sújtja a szexbotrányok, pedofilügyek sorozata. Vajon képes lesz ezzel a kórral leszámolni az intézmény, amíg nem dolgozza fel a szabados valóság és a dogma konfliktusát? A római egyház a civilizáció egyik legrégebbi intézménye. Kilép-e a mai szexcsapdájából? A pápai félmondat izgatott visszhangja azt jelezheti, hogy az intézményben sokan várnak új válaszokra. A kérdések és a botrányok persze évezredesek az emberi világban.