Igaz ugyan, hogy miközben nálunk a magánnyugdíjpénztárak intézményének teljes, argentin mintájú államosítása folyik, Fico megbukott, és Tusk se akar oly sokat, mint Orbán, „csak” a pénztárakba átirányított járulékhányad alapos megkurtítását, de a szindróma mindenütt ugyanaz. A költségvetés bajban van, ergo a kormányok mindenütt szemet vetettek a nyugdíjpénztárakba kötelezően átirányított pénzek teljes, de inkább részleges visszavételére. Hat ilyen országot tudok megnevezni: Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország, Bulgária és Magyarország. Bár az Orbánéhoz hasonló brutális és agresszív koncepcióval, amely adóvá kívánja formálni a munkáltató által befizetett nyugdíjjárulékot is, nehogy kötelező legyen bármit is adni cserébe, sehol se találkozni. A magyar költségvetés állapota ezt nem is indokolja.

Mindazonáltal jó tudni: ha az Európai Unió elismeri költségvetési kiadásként azt a pénzt, amit eddig a munkavállalók járulékaiból hivatalból átirányítottak a magánnyugdíjpénztárakhoz, valószínűleg sehol nem indul támadás a pénztárak ellen. Kettő: Donald Tusk azt mondja, a nyugdíjbefizetések nem arra valók, hogy „egyes pénzügyi szervezetek” (magánpénztárak) vagyonokat keressenek velük. Lám, kis populizmus arrafelé is elmegy. Három: Rostowski, a nemzetközileg is tisztelt pénzügyminiszter öt évvel ezelőtt – ellenzékben – úgy vélte, hogy ha drámaivá válik a költségvetés helyzete, az államadósságot akkor is fi zetni kell, viszont kínálkozik egy könnyebb megoldás, az elvárt nyugdíjak visszanyesése. Akkor ő erről rossz véleménnyel volt. Orbán is meghirdette az „el a kezekkel a nyugdíjpénztáraktól!” politikáját, mint tudjuk.

Csakhogy. A költségvetési szorításból való ideiglenes menekülés, aminek jótékony hatása legföljebb egy-két évig tart ki, tovább szűkíti kormányok és kormányzottak horizontját. Tudniillik azt a folyamatot, hogy egyre kevesebb az aktív kereső, akinek a járulékaiból és adójából az inaktív (nyugdíjas) lakosság egyre népesebb táborát finanszírozni lehet, semmilyen fiskális trükk nem állíthatja meg. Nálunk a „zemberek” sokszor még azt se tudják, hogy az aktívak járulékai messze nem fedezik a nyugdíjakat: miként Németországtól Lengyelországig, nálunk is növekvő mértékben kell a hiányzó pénzt adóbevételekből kipótolni. Ilyenformán nyugtázzuk: tartós megoldást csak (1) a nyugdíjkorhatár felemelése, (2) a járulékok növelése, (3) a nyugdíjak csökkentése kínál. Mivel az utóbbi politikailag járhatatlan út, mindenki kénytelen lesz előbb-utóbb az első két menekülési útvonalat választani, – s melléje még adót is emelni.