Debreczeni József: Egyeduralom után önkényuralom

A hazai hatalmi viszonyokat elemző legutóbbi cikkem óta (A demokráciából az autokráciába, augusztus 28.) sok víz lefolyt a Dunán. Sok mocskos, zavaros víz, ami után alig maradt valami az 1989-ben született demokratikus jogállamból. De hagyjuk a metaforákat: nézzük a tényeket. Először is a fogalmakat. Az autokrácia (magyarul: egyeduralom) a hatalomgyakorlás kizárólagos formája. A főhatalommal bíró politikai erő előtt nincs akadály: nincs más autoritás, aki és ami ellenőrizné, korrigálná, ellensúlyozná, fékezné a törekvéseit.

A tavaszi választás kizárólagos hatalmat adott a győztes kezébe – a parlamentben, ahonnan azután ottani kétharmados többségével a végletekig élve (a demokrácia normái szerint: visszaélve) a közélet minden lehetséges területére kiterjesztette a maga kizárólagosságát. Sorra elfoglalta (vagy lerombolta és uralmi igényei szerint átépítette) a közintézményeket, amelyek addig a főhatalom ellenőrzésére és korlátozására szolgáltak.

Az Országgyűlésben birtokolt kétharmados többség erejét tovább növelte az ellenzék gyengesége és megosztottsága. A korábban kormányzó MSZP a mai napig vezetési, identitás- és morális válsággal küzd. A sebtében alakult, nagy szervezeti deficittel és bizonytalan identitással bajlódó LMP sem a Fideszhez, sem az MSZP-hez való viszonyát nem volt képes definiálni. A demokratikus rend fölszámolása idején is kicsinyes pártpolitikai játszmákat próbál játszani (ez részben áll azMSZP-re is). Ez(ek) a párt(ok) az ismert viccet idézi(k) a partizán naplójáról, ami úgy végződött, hogy jött a vadőr, és őket is meg a fasisztákat is kiűzte az erdőből. Apropó, fasiszták! Orbánnak (akárcsak első kormányzása idején) nagy szerencséje, hogy kétoldali ellenzéke van. A baloldal nem foghat össze a szélsőjobbal, mi több: ez a fölállás hamis centrumpozíciót kínál a Fidesznek, aki mérsékelt középpártnak hazudhatja magát a szélsőjobb és a „szélsőbal” között –miközben épp bontja a demokratikus jogállamot. (Az LMP-nek ebben a színjátékban az „őfelsége ellenzéke” szerepe jut.)

Ami a közintézményeket illeti, előző cikkem megírásakor túl voltunk már az Országos Választási Bizottság (mandátumának lejárta előtti) föloszlatásán és fideszes tagokkal való feltöltésén. Az alkotmánybírójelölés monopolizálásán, ami hosszabb távon a testület teljes elfoglalását ígérte (két saját jelöltet rögtön be is választottak). Túl voltunk az Állami Számvevőszék birtokbavételén, s a Gazdasági Versenyhivatal meg a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elfoglalásán. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság és a Független Rendőri Panasztestület megszállásán. Túl voltunk azon, hogy a kormányfő a sameszét ültette az államfői székbe, és azon is, hogy kijelölte a (szintén idő előtt szétzavart ORTT helyébe lépő) fideszes médiahatóság vezetőjét.

Hangsúlyozni kell, hogy a magyar demokrácia működési rendjében ezek az intézmények nem kormányzati szervként funkcionáltak. (Mint például a közigazgatási és a diplomáciai gépezet, a rendészeti szervek, az egyéb állami hivatalok és gazdasági cégek, amiket természetesen azonnal és brutális erővel annektált az új hatalom.) Ezek a demokratikus kormányzás garanciális intézményeiként szolgáltak (volna), elfoglalásuk pedig azzal a súlyos következménnyel járt, hogy a főhatalom működése a legfontosabb területeken maradt részben vagy egészben kontroll nélkül: a közpénzekkel való gazdálkodásban (ÁSZ, PSZÁF, GVH), a működés jogszerűségében (AB, államfő, EBH, FRP) és a nyilvánosságban (médiahatóság).

Az új rezsim hatalmi expanziója autokratikus működésre állította át a demokrácia gépezetét. A kora császárkori Rómához hasonló uralmi képlet jött létre. Formálisan még léteztek, csak épp nem funkcionáltak a régi köztársasági intézmények: valójában már az egyeduralmat szolgálták, minthogy az összes főhivatalt ugyanaz a személy töltötte be.

A modern pártpolitika korában az egyeduralom működésének van egy fontos föltétele: a főhatalmat (törvényhozás, kormányzás) birtokló erőt is uralni kell. Orbán Viktor, illetve a Fidesz és annak frakciója esetében ez a föltétel maximálisan adott. Tavasz óta tulajdonképp nem történik más az országban, mint hogy a Fidesz vezére a saját pártjában birtokolt korlátlan uralmát rohamos gyorsasággal kiterjeszti az országra is. A nyár vége óta e folyamat legfontosabb mozzanata a helyhatóságok fölötti uralom megszerzése volt. A Fidesz (a meddő ostromok után) végre bevehette a fővárost: övé lett a főpolgármesteri poszt, a fővárosi közgyűlési többség, a kerületi polgármesteri helyek zöme (23-ból 19) és egy híján az összes kerületi testület.Megnyert továbbá a huszonhárom megyei jogú városból huszonkettőt. A megyei közgyűlések mindegyikét. A tízezres lélekszámnál nagyobb városok (122) közül több mint százat. A tízezer fő alatti településekből is sokat. A párt ma az összes önkormányzati poszt kilenctizedét birtokolja! A kormányhatalommal együtt ez a demokrácia szempontjából önmagában is aggasztó – minden eddigi hazai példát messze meghaladó, a nyugati országokban elképzelhetetlen – hatalomkoncentrációt jelent. De ehhez demokratikus úton jutott a Fidesz – mondhatják erre –, én azonban ezt mondom: jogszerűen, de törvényhozásbeli hatalmi monopóliumával antidemokratikusan visszaélve. Mire alapozom ezt? Arra, hogy a választások előtt kirívó durvasággal írták át a szabályokat: a maguk előnyére és mindenki más kárára. 35-ről 15 napra kurtították a jelölőszelvény-gyűjtés idejét, miközben a megyei közgyűléseknél a háromszorosára, a fővárosinál a négyszeresére növelték azok előírt darabszámát. A megyékben 4-ről 5 százalékra emelték a bejutási küszöböt, ugyanakkor drasztikusan csökkentették a listás helyek arányát. Mindennek az lett a (jó előre kiszámított) következménye, hogy a kis pártok és a függetlenek eltűntek a vidéki önkormányzatokból, a helyükre pedig benyomult a behemót kormánypárt. Az újabb hatalmi gyarapodás tehát legalább annyira a meglévő hatalommal való visszaélésnek volt köszönhető, mint amennyire a nép akaratának – pontosabban: az utóbbit hatalmi erővel kanalizálták újonnan megásott, feléjük lejtő csatornákba.

Jelentősen előrehaladt az egyeduralom kiteljesítése a nyilvánosságban. Elfogadták az új „médiaalkotmányt”. (Az Eötvös Károly Intézet szerint ez tizenegy ponton sérti a hatályos alkotmányt, de ez már átvezet az önkényuralom taglalásába.) Fölállt a tisztán fideszes médiatanács, a fideszes többségű kuratórium, majd a jól kifundált szabályok célirányos alkalmazásával fideszes főnököket állítottak a közmédiumok és a nemzeti hírügynökség élére. A médiahatóságihoz hasonlóan kilenc évre emelték a legfőbb ügyész mandátumát, a választását pedig kétharmadhoz kötötték, hogy a tőlük netán különböző kormányzat kilenc év múlva se tudjon másikat választani. Az uralom hosszú távú bebetonozását szolgálja az új alkotmány is (továbbá a rezsim legitimációját). Már nem titok: lesz korporatív delegáltakból álló felsőház (egyházak, MTA, házi „civilek”, szakszervezetek, kamarák), ami kiterjedt vétójogokkal bír majd a mindenkori alsóház fölött (für alle felle). A prezidenciális uralom lehetőségét egyelőre cáfolgatják, de nem vennék rá mérget, hogy ez tavaszig így marad.

És a legújabb hír: otrombán – költségvetésének lenullázásával – teszik lehetetlenné a kormánnyal szemben mérsékelt kritikát megfogalmazó Költségvetési Tanácsot.

Az egyeduralom tehát gőzerővel épül –de mi a helyzet az önkényuralommal?

Az utóbbit tekintsük az egyeduralom extrém formájának, ahol már nemcsak riválisok, ellensúlyok és fékek, de szabályok sincsenek. Azok a normák se kötik a hatalom működését, amelyeket ő maga alkotott. Nem köti a jog. Az elmúlt hetekben ezen a téren történt földcsuszamlásszerű áttörés: az egyeduralom mostantól önnön kénye szerint működhet. A hirtelen támadt politikai lavina a legfőbb (lassan az utolsó) jogállami kontrollintézmény, az Alkotmánybíróság érdemi jogosítványait sodorta el. Ezt a katasztrófát már sokan észlelték, és – úgyahogy – szóvá is tették. Ám akik eddig hallgattak, most úgy viselkedtek, mintha ez lett volna az első aggasztó fejlemény. Pedig az utolsó volt – innentől már nemigen van miért aggódni. Az a bizonyos „farkas” (amit állítólag nem kellett volna idő előtt kiáltani) ugyanis nem most jelent meg a kertek alatt. Ha ennél a (valós helyzet leírására teljesen alkalmatlan) metaforánál maradunk, akkor a farkas az Alkotmánybírósággal a jogállam szívébe harapott – miután kezét-lábát, fülétfarkát (OVB, ÁSZ, GVH, PSZÁF, ORTT stb.) rég lerágta. De ne bajlódjunk tovább a bakelitpolitológusok szóképeivel, nézzük meg inkább, melyek voltak az önkényuralmi működés korábbi jelei.

Először is a parlament törvénygyárként való üzemeltetése. Orbán olyan büszkén sorolta a jogi tömegtermelési adataikat, mintha a néhai sztahanovisták babérjaira pályázna. Szögezzük le: a parlamentet a választások óta jórészt önkényesen működteti a kormány. Menetrendszerűen szegik meg a jogalkotásról szóló törvény előírásait, amelyek a parlamenti törvény-előkészítés és -elfogadás normáit rögzítik (szakmai konzultációk, nyilvánossági előírások, a tervezetek minisztériumi honlapokon való közzététele stb.). Ezeket negligálják vagy eljárási trükkökkel játsszák ki: kormányzati helyett egyéni képviselői előterjesztések nyomán fogadták el az új jogszabályok nyolcvan százalékát (az eddigi nyolc alkotmánymódosításból hetet). Az új törvények rendre alkotmánysértők, a félig lábhoz hajlított Alkotmánybíróság is marasztalt már el eléje került új joganyagot. A zöme persze nem került elé – és most már nem is fog.

Az önkényes hatalomgyakorlás tipikus esete a visszamenőleges hatályú jogalkotás. Ez rövid úton vezet a jogbiztonság, a jogállamiság végéhez: a Fidesz módszeresen alkalmazza. Az egyik legkirívóbb eset a törvény szerint járó végkielégítések öt évre visszamenő megsarcolása (ez vezetett az AB – látszólag hirtelen fölindulásból elkövetett, valójában régóta tervezett – kasztrálásához). Rokona ennek a köztisztviselők és közalkalmazottak csökkent felmondási idővel, indoklás nélkül való elbocsátásának törvénybe iktatása. Itt jóval több sérül az érintettek biztonságánál. Sérül az államigazgatás, a közigazgatás, az önkormányzati hivatalok szak- és jogszerű működése, hisz a bármikor utcára tehető alkalmazottak mindezek helyett csak a hatalom politikai elvárásaira, s azok bármi áron való teljesítésére ügyelnek.

Az önkényuralmi működés tipikus tünete a politikai ellenfél kriminalizálása: a büntetőjog politikai célra való alkalmazása. A Gyurcsány Ferenc elleni koncepciós eljárás körvonalai mind jobban kirajzolódnak, az események hamarosan drámai fordulatot vehetnek.

Az alkotmánybírósági jogkörök megvonásával elértünk a vízválasztóhoz, ezentúl már a jogi kontroll és korlát nélküli hatalomgyakorlás: az önkényuralom világa sötétlik. Ezen a határon lökték át Magyarországot az elmúlt hetek fölgyorsult politikai fejleményei. Ám ha megnézzük, mi volt a politikai gátszakadás igazi oka, még drámaibb helyzetet kell konstatálnunk. Az egyik alapvető polgári szabadságjogról – a nyugati társadalmi működés fundamentumáról –, a magántulajdon sérthetetlenségéről van szó. Minálunk: a sérthetőségéről! Azért kellett kiiktatni a rendszerből a jogállamiság legfőbb garanciális intézményét, hogy a kormány szabadon tehesse rá a kezét a magánnyugdíjpénztárakban felgyűlt magánvagyonra; hogy szabadon sarcolhassa a magántőke általa kipécézett szegmenseit, s hogy egyszerű kormányrendelettel, kormánybiztos kiküldésével, bárki vállalatára rátehesse a kezét. Azaz, hogy ne kelljen visszavennie, mert már rátette: alkotmánysértések sorozatát követve el. A még hatályos alaptörvény szerint ugyanis: „A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.” Továbbá: „Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott módon, teljes feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”

Ennek a múlt hét óta nem lehet érvényt szerezni Magyarországon.

Utoljára a kommunista diktatúra idején volt hasonló helyzet, mikor az önkényuralom a magántulajdon fölötti rendelkezéssel párosult. A magyar kommunisták mentségére szolgált, hogy ők külső hatalmi kényszer és a saját vakhitük parancsára cselekedtek.

A kommunista diktátorok mai utódának nincsenek efféle mentségei. Benne csak az eszelős, egyszersmind cinikus uralomvágy munkál. Ez hajtja őt arra, hogy a nyugati irányt föladva, az uralkodónak hitt keleti széllel, önként kormányozza az ország hajóját a putyini Oroszország és a kommunista-kapitalista Kína távoli, sötét öblei felé.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.