A demokrácia a XX. század nagy túlélője még akkor is, ha ma sincs iskolás definíciója.

Magyarországon sincs okunk arra, hogy az utóbbi évek választói megnyilvánulásaiból felsejlő politikaértelmezést ne nevezzük demokráciának. Sok okunk van azonban arra, hogy a magyar demokrácia válságáról beszéljünk. És arra is alapos okunk van, hogy ezt a válságot tartósnak feltételezzük. Csatlakozva számos más névadási kísérlethez (plebejus demokrácia, szimulált demokrácia), a saját javaslatom a magyar politikai kultúra mai állapotának jellemzésére a „hálapénz-demokrácia”.

Orbán Viktor úgy értelmezi az utóbbi néhány év választói megnyilvánulásait, hogy azok a demokráciának egy önmagában megálló, magyar útját rajzolják elénk, és készségesen segít a rajzolásban. Amit rendszerint demokratikus deficitként szokás felfogni – a vita hiányát, a képviselet homogenitását, az ellensúlyok jelentéktelenné válását –, azt a demokrácia erényeként állítja elénk. Szerinte a magyar demokrácia most talált csak igazán önmagára.

Egyáltalán milyen alapon mondhatjuk egy demokráciáról, hogy válságban van, ha a demokráciának nincs iskolás definíciója?

Egyrészt mindenkit köt a saját korábbi demokráciaértelmezéseiből fakadó koherenciaigény, ami ad némi stabilitást e fogalomnak. Másrészt van egy olyan válságindikátor, amitől egyetlen értelmezés sem szabadulhat: a demokrácia problémamegoldó képességének hanyatlása.

A magyar demokrácia problémamegoldó potenciálja annak ellenére jutott a mélypontra, hogy soha nem látott döntéshozatali potenciál alakult ki a parlamentáris testületekben. A hanyatlás talán leghatározottabb jelzője a hálapénz. Kevesen vállalnák nyilvánosan azt a véleményt, hogy a hálapénz praxisával minden rendben van. De még kevesebben lehetnek azok, akik a 2008-as népszavazás után látnak rá reményt, hogy a belátható jövőben képesek leszünk változtatni ezen a mindenki által elutasított gyakorlaton. A vizitdíjról szóló népszavazás közvetlen előzménye a liberálisok által kezdeményezett egészségügyi reform volt, aminek céljai között kulcsszerepet játszott a hálapénz visszaszorítása. A liberálisok azt gondolták, hogy a hálapénz kérdése elegendő legitimációt biztosít számukra ahhoz, hogy végrehajtsák a más okokból is szükséges reformot. Ám a publikum nem volt hajlandó megfizetni a hálapénztől való megszabadulás árát.

A 2008-as népszavazás eredménye nem pusztán a kormány számára hozott megrázkódtatásszerű eredményt, hanem az egész magyar politikai közösség számára. Joggal feltételezhetjük, hogy a hálapénz – illetve az ahhoz elválaszthatatlanul kapcsolódó egészségügyi reform –kérdésének megoldhatatlansága számos más területen is érvényesülni fog. A 2008-as népszavazás példázata túlontúl könynyen általánosítható: egy mindenki által megoldandónak gondolt kérdésben képtelenek voltunk megoldást találni, és éppen a megoldás elodázása – s nem egy alternatív megoldási javaslat – eredményezett soha nem látott választói támogatást az elodázás szószólói számára. A mai parlamenti többség jórészt a megoldások elodázásának köszönheti hatalmát és legitimációját. Nehéz feltételezni, hogy ilyen indulás után képes lesz valódi megoldásokat nyújtani, és arra sem látszik érdemi esély, hogy a riválisai képesek lesznek erre.

Nem akarom azt mondani, hogy minden nehézségünk visszavezethető erre az egyetlen kérdéskörre. Végképp nem gondolom, hogy létezne valamiféle magyar karakter, ami sorsszerűvé tenné a hálapénz megoldhatatlanságát. Csak anynyit szeretnék mondani, hogy ennek a kudarcnak a története közelebb vihet a magyar demokrácia jelen állapotának megértéséhez.

A paraszolvencia ügye lakmuszpapírként is felfogható. Ha eljutunk oda, hogy a hálapénzről értelmesen tudunk beszélni, akkor közel kerültünk a demokrácia válságának végéhez is. Ha pedig uralkodóvá válik a közbeszédben, hogy a paraszolvencia a társadalmi együttélés vállalható – s nem csupán megtűrt – modellje, az kellő megbízhatósággal jelzi a demokrácia végét.

Bár a hálapénz gyakorlata többé-kevésbé a nyilvánosság előtt zajlik, mégis vitaképtelen. Éppúgy nincs köze az alkuhoz, mint a racionális érveléshez. És éppen ez a vitaképtelenség – sőt vitaiszony – az, ami annyira jellemzi a ma uralkodó honi politikafelfogást. A „politikai” jelentése eljutott egy keserűen alantas régióba: a politika mindenekelőtt hála és pénz dolga, nem a vitáé vagy az emberi méltóságé. A hálapénz-demokráciában a „társadalmi” és a személyes ítéletalkotás útjai rendre elválnak egymástól, a népszavazások eredménye kollektív kudarcélményként jelenik meg a közös emlékezetben. A szabadsággondolatnak – aminek mindig is a szabad vita valamilyen képzete állt a középpontjában – a hálapénz-demokráciában rendkívül szűk hely marad. A vita már nem a politika jelensége, a „politikai vita” kifejezés egyre idegenebbül cseng.

Magyarországon nem egyszerűen a liberális politikai közösség hitele tört meg, hanem általában a szabadsággondolaté. Ha hárul is felelősség a liberálisokra az utóbbi évek szomorú történéseiért, a vitakultúra hanyatlása bizonyosan nem nekik róható fel. Ha volt kontraszelekció a harmadik köztársaság politikai aktorai között – és ki vitatná, hogy volt –, az nem a „társadalom” ellenére történt (még ha minden egyes ember ellenére történt is). A liberális közösség éppúgy részese volt az egyre mélyebbre vezető idomulási hullámoknak, mint mások. Ha kitűnt valamiben, az az egyre növekvő belső önmeghasonlás volt. A vizitdíjról szóló népszavazással végképp elfogyott körülötte a levegő.

Ma sem látunk sokkal többet, mint egy újabb idomulási hullámot. Erre a hullámra sokan felültek, de sem ők, sem mások nem tudják, hogy ez a minden korábbinál nagyobb szívóerejű áradat hova repíti Magyarországot. A harmadik köztársaságot követő kvázipolitikai látszatvilágnak nincsenek dedikált szerepkörei. Lehet, hogy egyszer valaki valóban ráérez a korszellemre, de ő még – szerencsére –nincs közöttünk. A jelenlegi leghatalmasabb hullámlovast súlyos teher nyomasztja, ami csak ideig-óráig maradhat homályban: éppúgy a harmadik köztársaság „átmeneti és zavaros” politikai kultúrájának beavatott aktora, mint azok, akiket a legutóbbi „megtisztulási hullám” már elsöpört.

Régi (és joggal utált) politikai bölcsesség: minden politikai közösségnek – hogy valóban „szabad” lehessen –, meg kell tapasztalnia, milyen az, amikor saját jogon zülleszti le önnön politikai kultúráját. A hatalom megosztására vonatkozó nézetek Angliában is csak VIII. Henrik ámokfutása után válhattak az egyéni akaratokat tartósan meghatározó élménnyé. Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a tapasztalatokba való alámerítkezésünk nem lesz túlzottan időigényes.

Rövid távon nem látszik kiút. A szereplők minden bizonnyal változni fognak, de a domináns politikaértelmezés jó ideig köztünk marad. A liberálisok a következő években „csak” abban bízhatnak, hogy visszanyerik elveszett tartásukat. Ehhez azonban nem egyszerűen a kormány, hanem időnként a „társadalom” ellenzékének hálátlan szerepét is magukra kell vállalniuk (például a romák ügyében).

Ha valami mégis reményt adhat, az 1956 és 1988 kitörölhetetlennek látszó hagyatéka. Az új idők új aktorai ma is szükségét érzik annak, hogy a kettő közül legalább az egyiket magukévá tegyék. ’56 és ’88 hagyatékából azonban semmi sem nyilvánvalóbb, mint a pluralizmus igénye. Képtelenség erre az alapra építve legitimálni a hálapénz-demokrácia szürke egyöntetűségét. Azok az értelmezési rohamok, amelyek a hálapénz-demokrácia beköszöntét ’56-hoz vagy ’88-hoz akarják mérni, kudarcra vannak ítélve. A hálapénz-demokrácia soha nem válhat valódi értékhivatkozássá. Semmi jobbat nem mondhatunk róla, mint hogy a „mienk”, és tanulhatunk belőle.

A szerző filozófus