A jóléti államot szellemi atyja, Lord Beyeridge olyan struktúraként írta le, melynek célja, hogy védje az egyént „a bölcsőtől a sírig”. Ez a modell uralkodóvá vált egész Nyugat-Európában. A 60-as évekre az egész demokratikus Európa szociáldemokráciában élt, egyesítve a szabadpiac védelmét a tömegek szociális védelmével. Ez az európai modell túltett a legvadabb reményeken is, s az egész világon irigység tárgya lett, amit nem lehetett elmondani sohasem az amerikai „vadnyugati kapitalizmusról”, sem a szovjet vagy a maoista államszocializmusról. Úgy tűnt, a szociáldemokrácia egyesíti a gazdasági hatékonyságot és a szociális igazságosságot.

Igaz, mindig voltak a kákán is csomót kereső kétkedők, különösen a 80-as évek elejétől, amikor a globalizmus bekopogtatott Európa kapuján. A jóléti állam költségeitől gátolva az európai gazdaságok lassulni kezdtek, stagnáltak a jövedelmek, s magasba szökött a munkanélküliségi ráta. A szabadpiac európai védelmezői soha nem tudták eléggé visszafogni a jóléti állam költekezését. Még Margaret Thatcher sem tudott hozzányúlni az egészségügyi kasszához. A legjobb esetben, mint Svédországban vagy Dániában, megállt a jóléti állam terjeszkedése.

A jóléti állam a középosztály erejével ellenállt a bírálatoknak és a stagnáló gazdaságok okozta kellemetlenségeknek. Fölépítőinek politikai zsenialitása abban a felismerésben rejlett, hogy a jóléti állam a középosztálynak még többet használ majd, mint a szegényeknek.

Nemcsak a francia egészségügyi rendszerben mutatták ezt ki, de még a kevésbé jóléti Egyesült Államokban is inkább a középosztálybelieknek kedvez a rendszer, mintsem a szegényeknek, miután a legjelentősebb szociális elosztórendszer az ún. Earned Income Tax Credit (jövedelemadókezdvezmény). Huszonnégymillió amerikai család kap visszatérítést minden évben az adóhivataltól. A szegénységi küszöb alatt élők pedig nem kapnak készpénzt, csak természetbeni juttatást. Így az amerikai jóléti állam a középosztálynak pénzt, a szegényeknek szociális programot jelent. Ez a diszkriminatív gyakorlat szerte Nyugat-Európában is jelen van.

Osborne támadása a brit jóléti állam ellen a jövedelemtől függetlenül minden gyermekes családnak járó általános gyermektámogatás megnyirbálásával kezdődött. Ezt az általános gyermektámogatást Nyugat-Európában mindenhol bevezették, hogy ösztönözzék a gyermekvállalást a második világháborúban súlyos emberáldozatokat szenvedett országokban.

Az Egyesült Királyságban a gyermektámogatások 42 százalékát a középosztálybeli és jómódú családok kapják. Ugyanez a helyzet Franciaországban is. Osborne azt javasolta, hogy vonjákmeg a támogatást azoktól a családoktól, amelyek jövedelme a legmagasabb adósávba esik. Ez lehet a nyitánya annak a kampánynak, amely végül majd átalakítja az egész jóléti rendszert, csökkentve a közép- és a felsőosztály juttatásait.

Osborne javaslataival a 310 milliárd fontot felemésztő brit szociális és jóléti kiadásoknak csupán kicsiny töredékét lehet megtakarítani (1,6 milliárd fontot). Ám a Cameron-kormány azt reméli, hogy e jogosultságokat megcélozva sikerül jobban megértetni a britekkel a jelenlegi jóléti állam igazságtalanságát.

Európában minden kormánynak meg kell majd ezt tennie: megcélozni a leggyengébb pontot a szociális védelem rendszerében, azt, aminek a visszásságát a legtöbb ember a legkönnyebben megérti. A francia kormány – ugyanebben a szellemben – nekiment a közszférában dolgozók túlzott nyugdíjainak és a nyugdíjkorhatárnak, megpróbálva azt 62 évről 65-re emelni.

Bárki megértheti, hogy a gazdagok családi pótléka vagy a 62 éves nyugdíjkorhatár nem igazolható. A vártnál mégis erősebb a társadalmi ellenállás. A középosztály ösztönösen ráérzett, hogy ezzel vége egy korszaknak.

Vajon meghátrálnak-e az érintett kormányok a középosztály dühödt tiltakozására? A kormányoknak egy bizonyos mértékben muszáj felülvizsgálniuk a középosztály jogosultságait. A 2008-as pénzügyi válság – amelyet súlyosbítottak a magas közkiadások –, minden európai államot a csőd szélére sodort. Csak az USA nyomtathatta nyakló nélkül a valutáját, növelve az adósságát. Az európai országoknak nem volt más választásuk mint csökkenteni kiadásaikat, s a gyors pénzügyi megkönnyebbülésnek pedig nincs könnyebb útja, mint lefaragni a jóléti juttatásokat, melyek átlagosan az európai közkiadások felét teszik ki. A jóléti állam nem tűnik el Európából, de vissza kell nyesni, és a jövőben azokra kell összpontosítani, akik valóban segítségre szorulnak.

Itt van például a munkanélküliség. Az európai jóléti államok védőhálót nyújtottak a középosztálynak, viszont a lakosság legsebezhetőbb tíz százalékát beleejtették a szociális juttatásoktól való függőség csapdájába. Hatvanöt évvel azután, hogy Lord Beyeridge rábízta az államra, hogy fogja a kezünket a bölcsőtől a sírig, Cameron és Osborne azt kéri tőlünk, hogy álljunk meg nagyjából a saját lábunkon.

A szerző francia filozófus és közgazdász