Politikai rablógazdálkodás
Az ’56-os Intézet a vesztesek között is a legvesztesebbek közé tartozik. Az idei évre rendelt másfél száz milliós költségvetési támogatásából elvettek harmincat, a jövő évre kapnak összvissz hatvanat. Ha ebből a páratlan szakkönyvtárukra és szintén páratlan, többek között mintegy ezer életút interjút tartalmazó archívumukra ráköltik azt a minimumot, amit muszáj, akkor már érdemi tevékenységre, kutatásra, kiadványokra semmi nem marad. A magyar jelenkorkutatás egyik legfontosabb, legtermékenyebb műhelye szétesik, a kutatói gárda nagy részét szélnek eresztik.
Ezt az intézetet, melyet világszerte a magyar forradalom legautentikusabb kutatóműhelyeként tartanak számon, s amelynek a kutatási területe ma már átfogja a második világháború utáni félszázadot, azok az ’56-osok alapították (Nagy Imréék újratemetésének másnapján), akik már a rendszerváltás előtt is, a diktatúrával dacolva is a forradalom kutatásának szentelték az életüket.
A 90-es évek elején még politikai konszenzus volt arról, hogy ezt az intézetet pártolni kell. Az Antall-kormány idején született a javaslat, hogy alakuljon át stabil, jelentős részben közpénzből fenntartott kutatóbázissá. Az Intézet közpénzből közfeladatot látott el. Itt születtek meg a forradalmat árnyaltan bemutató kézikönyvek, adatbázisok, tankönyvek, tananyagok.
Mindkét Orbán-kormány illetékes tagja, 1998-ban Hámori József, most pedig Szőcs Géza kifejezte meggyőződését, hogy az Intézet tevékenysége az ország számára igen üdvös és fontos, aztán pedig a kormányuk mindent megtett, megtesz azért, hogy ennek a tevékenységnek ne legyen folytatása. Az Intézetnek és kutatóinak támadása javarészt a szakma alatti szinten folyik, a sötéten fortyogó, mérgezett „jobboldali” publicisztikában.
Az ’56-os Intézetnek egyetlen igazi, de hatalmas ellenfele van: a történelemmel való politikai rablógazdálkodás. ’56-nak sok részörököse van, de egyetlen általános örököse sincs. Sokan akarnak valamit abból, amiért a forradalmárok harcoltak, de senki sem akar mindent. A forradalom egységes szabadságpárti, zsarnokságellenes hevülete mögött igen különböző fölfogások, jövőképek rejtőztek, és ezek között egyáltalán nem azok voltak a legerősebbek, amelyeket a mai pártok képviselnek. Akik a forradalmat ma teljes egészében maguk mögé akarják rendelni, abból mai ellenfeleikre irányuló indulatokat akarnak kifacsarni, és támogatóikat megemelő mítoszokat kívánnak építeni, azoknak durván le kell butítaniuk és meg kell hamisítaniuk a történelmet. Nékik olyan kutatókra van szükségük, akikre ebben számíthatnak. Nem pedig olyanokra, akik ennek útjában állnak, akik az árnyalt, igényes, az összetett és bonyolult valósággal szembenézni kész történelemszemléletet példázzák és táplálják.