Mostani cikke egy olyan úton jelenti az első mérföldkövet, amelyen a magyar demokrácia megmaradt híveinek végig kell menniük. A „hogy jutottunk ide?” kérdésére keresi a választ. Hogy hova jutottunk, abban egyetértünk: „szemünk előtt zajlik a liberális demokrácia épületének lerombolása”. Hogy mi épül helyette, abban viszont vitám van a szerzővel, mindenekelőtt a fogalomhasználat terén.

Ő „egy angol fordulattal totalitárius demokráciának” nevezi az új Orbán-rezsimet, amit én – magyarul – fából vaskarikának tartok. Nagyobb képtelenségnek a nemzetközi politikatudományban még divatosabb „illiberális demokráciánál” is.

A modern demokrácia liberális, szögezi le Heller. Én szigorúbb leszek: a demokrácia liberális – vagy semmilyen! A liberális jelző az egyéni és a kisebbségi szabadságjogok érvényesülését és ezek jogállami garanciáit jelzi. Ahol a szabadságjogok korlátozottak, ott a többség szabad választása is korlátozott, s csak látszólag érvényesül. Könnyű belátni: szabad sajtó híján nincs szabad tájékozódás, szabad tájékozódás híján nincs szabad választás.

A demokrácia minimális feltétele, hogy a népnek módjában álljon törvényesen leváltani a kormányt. Hogy működni tudjon a parlamenti váltógazdaság. A dualizmusban és a Horthy-érában parlamentáris kormányzás folyt, de nem volt demokrácia: az ellenzék hetven év alatt egyszer nyert választást (a kivétel erősíti a szabályt). 1990 és 2010 között épp fordítva történt: a hat választás után csak egyszer maradt a helyén a kormány.

MI A HELYZET MOST? Heller egy interjúban (Klubrádió, Hatos, szeptember 30.) ezt mondta: „Nem igaz, hogy nincs demokrácia. A liberális demokrácia szűnik meg… létezni. A demokrácia: a többség dönt… A többség akarata teljesül… Magyarországon, a kisebbséget tiporják el nap mint nap”. Ellent kell mondanom: a többségi akarat érvényesülése nem elég a demokráciához. Triviális történelmi példa: a német nép elsöprő többsége lelkesen támogatta Hitler uralmát (legalább 1943-ig), mégsem állítható, hogy Németországban demokrácia volt 1933 és ’43 között.

Ahol minden hatalom egy kézben van – ahol kiiktatnak minden demokratikus féket, kontrollt és ellensúlyt –, ott nem demokrácia, hanem autokrácia működik. Magyarul: egyeduralom; szigorúbban: önkényuralom. Nevezhetném diktatúrának is, de a köztudatban ehhez a szóhoz keményebb eszközök társulnak: a politikai ellenfelek bebörtönzése, a szabad sajtó megfojtása. („Diktatúrában” ezt a cikket sem lehetne közölni.) Nálunk ezek (még) kevéssé érvényesülnek – noha deklaráltan „van rájuk igény”.

A „totalitárius demokrácia” fogalmát Jacob Talmon izraeli történész használta a francia forradalom kapcsán (The Rise of the Totalitarian Democracy, Boston, 1952), és páran valóban átvették ezt az angolszász irodalomban – bár ne tették volna. A totalitarizmus ugyanis: az uralom korlátlan kiterjesztése. Nemcsak a politikai szféra egészére, de a politikán túli szférákra is. A gazdaságra, a társadalomra, a kultúrára, a sportra, a magánéletre stb.

A modern történelemben két változata ismert: a bolsevizmus és a nácizmus. (Az előbbi a totálisabb: a magántulajdont is fölszámolta.) A totalitarizmus expressis verbis ellentmond a hatalommegosztáson, a differenciált társadalmi érdekképviseleten, a politikai párbeszéden és versengésen alapuló demokráciának. Totalitárius demokrácia: ez olyan, mint a trágyaszagú parfüm – nonszensz.

Nem a szavakon lovagolok. De féltem őket. Féltem a demokráciát azoktól, akik az egyeduralom álcájaként használják. Ne játsszunk a kezükre! „Ha most az ellenzék diktatúrát kiált, ám egy szabad választáson az emberek nagy arányban támogatják ismét a kormányt, akkor ezt a lemezt érdemes levenni a lemezjátszóról” – mondta Orbán az önkormányzati választások előtt. Ne tegyük meg neki ezt a szívességet!

A demokrácia vonatkozásában – horribile dictu – érdektelen a népre való hivatkozás. Rákosi és Kádár a „népi demokráciáról” papoltak, miközben az előbbi totális, az utóbbi poszttotális diktatúrát működtetett. Orbán hegemón diktatúrát akar (az uralkodó pártnak ne lehessen versenyképes alternatívája, az uralomnak ellensúlya és kontrollja), minden lépése erre irányul: mi köze ennek a demokráciához?

AZ EREDENDŐ BŰN Heller Ágnes a mai helyzetet előidéző okokat keresi. A politikai bűnöket és a hibákat. A mi rendszerváltozásunkat összeveti a románnal, a lengyellel és a csehszlovákkal, s elismerően nyilatkozik az ottani tömegaktivitásról. „S mi történt nálunk? Egy kerekasztal körül egyezett meg az állampárt az ellenzéki pártok képviselőivel. Hol voltak az úgynevezett »emberek«? Otthon nézték a televíziót. Minden az ő fejük felett történt. Hogyan érezhetik a most fenyegetett alkotmányt a magukénak? Miért csodálkozunk?”

Nem tartom indokoltnak ezeket a (számon kérőnek ható) kérdéseket. Nem csak azért, mert Bíró Zoltán és Pozsgay Imre obskúrus hangját idézik, és nem is csak azért, mert a békés, tárgyalásos rendszerváltozást nem gondolom rosszabbnak a félig forradalom, félig puccsnál, „ahol még halálos áldozatok is voltak” – noha azért is. Ám leginkább azért, mert a különbség nem a magyar elit elzárkózásából és a tömegek gyávaságából adódott, hanem a társadalmi és a politikai konstelláció különbözőségéből: a kemény diktatúrára csak kemény válasz volt adható, a puhára puha. Ahol a hatalom börtönbe zárta az ellenzéket, ott lázadni kellett ellene; ahol tárgyalni akart a demokráciáról, ott tárgyalni kellett vele.

A szerző szerint „azért volt fontos a rendszerváltó pártoknak, hogy ne a polgárok, hanem a parlamenti többség válassza az államelnököt, hogy a posztkommunista Pozsgay Imre ne legyen a demokratikus Magyar Köztársaság elnöke”. Ez féligazság: csak az SZDSZ-re (és a Fideszre) áll. A népszavazást ők harcolták ki Pozsgay – és az MDF – ellen. Ám a politikai bűnt (amit Heller a már idézett rádióinterjúban „eredendőnek” nevez, s ebben egyetértünk!) nem ezzel követték el. Hanem azzal, hogy már a demokrácia hajnalán manipulatív – mondjuk ki: hazug – kampányt folytattak.

Azzal riogatták a népet, hogy az általa választott (ezt a körülményt is elbújtatták a feltett kérdésben) elnöknek diktatórikus hatalma lenne: „A szabad választások előtt hatalomra kerülő elnök ellenőrizhetetlen és korlátozhatatlan”; „Jövendő szabadságunkat veszélyezteti, ha még a mai rendszerben kell elnököt választanunk”. Ezek a hamis állítások szerepeltek az SZDSZ szórólapjain, ezeket taglalta vehemensen Tölgyessy Péter, a párt frontembere. Holott az elnök státusa akkor is az 1848. évi III. törvénycikken, illetve az 1946. évi I. törvénycikken alapult, amelyek máig megszabják jog- és hatáskörét. Ami nem hatalmi, hanem szimbolikus természetű. Így aztán nem lehetett volna még csak a kormány ellensúlya se Pozsgay – se Göncz, se Sólyom! Mert ez ellentétes a parlamentáris kormányzati rendszerrel – és a magyar alkotmányos berendezkedéssel!

Az ellensúlyokat itt az Alkotmánybíróság, a független bíróságok, a szabad sajtó, a médiahatóság, a számvevőszék, az önkormányzatok és mindenekelőtt a kétharmados törvények széles köre (a lehetséges ellenzéki vétó) képezik. Ez a szisztéma – összevetve a klaszszikus parlamentáris rendszerekkel, például Angliával – igen erősen korlátozza a kormányzat hatalmát. Kivéve azt a balesetet, amikor kétharmados hatalom kerül egy autokrata kezébe.

Abban igaza van a szerzőnek, hogy Szili Katalin és Schmitt Pál jelölése, illetve megválasztása skandalum, de nem azért, amiért ő gondolja: hogy ti. az illetők pártpolitikusok. Hanem nevezett személyek intellektuális és morális gyengesége okán. (Nota bene: a nép simán megválasztotta volna bármelyiket! És még valamit ebben a zárójelben: Tildy Zoltán, az 1946-os köztársaság első elnöke a pártelnöki, illetve a kormányfői székből ült át az államfőibe.)

ELÉRKEZTÜNK A LÉNYEGHEZ, Heller Ágnes cikkének legfontosabb passzusához: „A pártok és vezetőik, s ez többé-kevésbé minden pártra és vezetőre vonatkozik, a rendszerváltás minden periódusában és ciklusában következetesen előnyben részesítették saját tényleges vagy vélt közvetlen politikai érdekeiket a jogállamiság szellemével szemben. Mindig a pillanatnyi érdek, a pillanatnyi konfliktus vagy helyzet módosította vagy formálta az elveiket… Nem az a kérdés, hogy meg tudták-e magyarázni döntéseiket elvi alapon, mert hiszen minden döntés megmagyarázható. Az a kérdés, hogy a magyarázó elv megfelelt-e a jogállam logikájának.”

Heller a lehető legjobb nézőpontot választja, ám, amit látni vél, az nem felel meg a valóságnak. Ítélete ugyanis korántsem érvényes minden pártra, minden vezetőre és minden ciklusra. Szerintem biztosan nem érvényes a jogállami normákat mindennél többre tartó Antall Józsefre és a második ciklusban a kétharmadával vissza nem (vagy csak alig) élő MSZP–SZDSZ-koalícióra. Ellenben érvényes az SZDSZ (és a Fidesz) már említett négyigenes manőverére és Göncz Árpád első ciklusbeli kormányellenes „obstrukciójára”. Mert elvi és érdekalapon talán igazolható volt a „szabad sajtót megfojtó” kormánnyal szembeni ellenállás.

Még az átérzett igazság erejét se akarom elvitatni. (Antallt és a korabeli médiaviszonyokat ismerve: a megalapozottságát igen.) Ám hogy nemcsak a jogállam szellemével, de a betűjével is ellentétes volt, ami történt, azt alkotmánybírósági határozatok sora igazolta – mindhiába. De mondok még valamit azoknak, akik ma viszolyognak Schmitt lojális nyilatkozatai hallatán: nem emlékszem rá, hogy így viszolyogtak volna ’94 és ’98 között, amikor Göncz példának okáért azt találta mondani (mellesleg Clintonnak), hogy a magyar történelemben nem volt még példa olyan harmonikus együttműködésre, mint amilyen közte és a miniszterelnök között van…

„A választási törvényt úgy alkották meg, hogy be tudják betonozni a mindenkori győztes pártokat” – írja Heller, s még hozzáteszi: „a rossz választási törvény nyomán a kormányzó párt ma elhitetheti…, hogy a szavazatok 54 százaléka egyenlő a… szavazatok kétharmadával”. Nem a törvény a rossz, hanem a hazug politikus, mondom erre. A magyar választójog valóban növeli a győztes kormányképességét, ami az új demokrácia stabilizálása szempontjából üdvös volt annak idején – és később is.

Az antidemokratikus politikai erők ellen viszont nincs választójogi garancia. Amúgy mit mond a szerző az angol (és az amerikai) törvényre, ahol egy fordulóban, egyszerű többséggel (akár kisebbséggel) lehet mandátumhoz, majd igen erős kormányzati hatalomhoz jutni? A koalíció hiányát kárhoztatni pedig végképp nem kellene: az húsz év után most először nincs, eddig mindig volt.

A szerző szerint „Antall… kormánya 4 százalékról 5 százalékra emelte a küszöböt…, hogy… Csurka István ne jusson be a parlamentbe… (Ez végül) az MDF-et, az egyik utolsó, még lábon álló rendszerváltó pártot – Antall József pártját – rekesztette ki a törvényhozásból”. Kezdem a végén: az MDF 2,6 százalékot ért el idén tavasszal, ez sajnos a 4-nél is kevesebb. A választójogi törvény kétharmados: az Antall-kormány maga nem tudta emelni a küszöböt, az SZDSZ is kellett hozzá. A „demokráciát fenyegető” Csurka-veszély ellen az SZDSZ-es és az MSZP-s holdudvar szervezte a Chartát, ám a MIÉP ’94-ben 1,4 százalékot kapott. Most a demokráciát valóban fölszámoló Orbán ellen újjáélesztett mozgalomban koránt sincs akkora tolongás, mint annak idején…

„Az őszödi beszéd… több mint bűn, hiba. Gyurcsány… bizalmatlansági indítványt kért maga ellen. Az SZDSZ elveit sutba dobva bizalmat szavazott. De Orbán… megint miniszterelnök lett, sokkal nagyobb többséggel, mint ha annak idején új választásokat írtak volna ki.” Az őszödi beszédet – a maga szóhasználatával és túlzásaival – valóban óvatlanság, óriási hiba volt elmondani.De nem volt bűn!Ami a szabad demokratákat illeti, szerintem ők nem 2006 őszén, hanem 2002 nyarán voltak elvtelenek: Medgyessy D–209-es botránya idején. A politikusok pedig csak a múltat és a jelent ismerik, amikor döntést hoznak – a jövőt csak a publicisták látják: utóla

g. De hogy mi lett volna a 2006 őszén tartott parlamenti választások eredménye, azt – Heller Ágnessel ellentétben – én nem tudom. Azt viszont igen, hogy ha akkor kiderül: 72 órás ultimátummal és utcai erőszakkal kormányt lehet buktatni (mert maximum ennyi lehetett volna egy konstruktív bizalmatlansági indítvány eredménye), az roppant veszélyes precedensül szolgált volna a későbbiekre nézve.

OTT ÁLLUNK, AHOL A PART SZAKAD S Heller nek igaza van: „mindannyian fele lősek vagyunk azért, ami történt, s ami történik”. Ám a felelősségünk nem egyforma. Mihancsik Zsófiát idézem: „Aki az elmúlt évtizedben itt élt, és figyelt, az tudja, hogy Orbán a szocialistáknál ezerszer rosszabb gárdát gyűjtött maga köré. Az tudja, hogy a Fidesz-vezér... egyre erőszakosabban és gátlástalanabbul távolított el maga mellől és a pártjából minden szuverén embert. Tudja, hogy a Fideszből egy parancsvégrehajtó gépezetet csinált, önálló akarat és gondolat nélküli, egy célra orientált, rossz jellemű, gátlástalan emberekből.

Tudja, hogy szövetséget kötött minden radikális, intoleráns, indulatvezérelt szervezettel és emberrel, és csak azokkal. Tudja, hogy hazug és csaló médiát gründolt maga köré. Tudja, hogy a különféle értelmiségiek között is kizárólag a szerint válogatott, hogy ki hajlandó megszabadulni az értelmiségi lét alapfeltételétől, a szuverén kritikai és önkritikai képességtől. Mindent és mindenkit, akivel kapcsolatba került, beszippantott és megrontott: pénzemberből, vállalkozóból, gazdasági és érdek-képviseleti szervezetből, egyházból gyűlölködő, gáncsoskodó, nagyhangú, agresszív politikai segédcsapatot csinált. Vagyis magába szívott minden antidemokratikus és polgári kultúra nélküli erőt ebben az országban, vagy ha eredendően nem ilyen lett volna, ilyenné tette.” (Magyar adatok. Galamus.hu, 2010. 04. 12.)

Azért idéztem ezt, mert ha az elmúlt húsz év „politikai bűneit” keressük, innen kell elindulnunk. Továbbá, mert magam aligha tudtam volna ilyen pontosan fogalmazni.

A szerző közíró

Marabu rajza