A névsort némely „érintettek kérésére nem hozzák nyilvánosságra, néhány akadémiai intézeti dolgozó, illetve vezető attól tart, hogy baloldali szerepvállalása kihatással lehet egzisztenciális és szakmai karrierjére”.

Apróságnak tetszik a hír (amely tartalmazza a szokásos nyelvhelyességi, fogalmazási, szemantikai és stílushibákat). De nem apróság.

Először is: valakik – föltehetőleg komoly, fölnőtt, tapasztalt, művelt, tájékozott emberek – föltételezik, ha munkájukkal az egyik ellenzéki párt segítségére sietnek, ebből súlyos kellemetlenségeik támadhatnak, esetleg elveszíthetik állásukat az autonóm Magyar Tudományos Akadémia valamelyik (politikailag és világnézetileg) független kutatóintézetében. Ha ez a föltételezés igaz, akkor Magyarországon aggasztó állapotok uralkodnak, ha nem igaz, akkor pedig aggasztó a magyarországi értelmiség lelkiállapota. Mindkét eset súlyos.

Másodszor: a Magyar Szocialista Párt elfogadja olyan emberek tanácsait leglényegesebb ügye, a pártprogram összeállításában, akik nem vállalják a nyilvánosság előtt, hogy ezt a pártot támogatják. Milyen program lesz ebből? Hogyan tudja a szocialista párt fölhívni a honpolgárokat elképzelései támogatására, ha ezeket még programjának társszerzői se nyomatékosítják a nevükkel? Miféle áldozatkészségre és elkötelezettségre mutat ez példát?

Harmadszor: milyen emberek azok, akik szívesen szereznek befolyást gondolataiknak, de evégett nem vállalnak kockázatot? Már ha van kockázat. Azt gondolhatná az ember, hogy aki a közjó érdekében a közügyekben változást akar (hisz különben miért működnék közre valaminő ellenzéki pártprogram megírásában?), az dacosan kiáll eszméi mellett, s vállalja az elbocsátást, ha ez az ára annak, hogy lelkiismeretére hallgasson. Illetve ha olyan a helyzete, hogy csakugyan nem állhat ellenzéki párt mellé – teszem azt, el kell tartania a családját –, akkor miért nem utasítja el köszönettel és sajnálkozással a fölkérést? Suttyomban kemény ellenzéki, de hivatalosan és nyilvánosan „nemzeti együttműködő”?

Ez a tűnődésre késztető három megfontolás rávilágít szeretett hazánk állapotának keserves voltára.

A kormányzat fenyegetően lép föl ellenfeleivel szemben (vetélytársai jelenleg nincsenek), olykor pedig nyílt vagy burkolt politikai tisztogatásba fog. A közügyekkel és politikai vonatkozású szakkérdésekkel foglalkozó értelmiségiek – láthatólag – rettegnek. A három ízben is kormányt alakított szocialista párt kénytelen (részben persze a népszerűtlensége miatt is) úgyszólván titokban működni, ha tevékenységébe olyanokat is be óhajt vonni, akiknek még nem mindegy minden, vagy akik nem szerepelnek a bérlistáján. A politikai kockázatokat pedig úgy mérlegelik a politizáló értelmiségiek, hogy a kormányzat nyomása negatívra fordítja a befektetés/megtérülés arányt, ha a szakember kritikusan áll szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével és a nemzeti ügyek kormányával.

A szavazófülkékben lezajlott békés forradalom és az átmenet zavaros korszakának lezárása előtt a konzervatív tudósok a legkülönfélébb egyesületekbe tömörültek (Professzorok Batthyány Köre, Nemzeti Kör, Polgári Együttműködés Egyesülete, CEMI, Reformszövetség, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége stb.) – rettegés nélkül. Vagy bátrabbak voltak, vagy a represszió volt kisebb: döntse el a nyájas olvasó.

Akárhogy is van – és a kormányzat hívei nyilván azt fogják mondani, hogy félelemre semmi ok, illetve a kormányzat más hívei meg azt, hogy csak rettegjenek a nyomorultak –, nyilvánvaló, hogy az ellenzéki politizálás eddig szokásban volt technikái (például a programalkotás szaktekintélyek bevonásával) elavultak. Volt kormányzó pártnak, jelenleg ellenzékbe szorult középpártnak illegális szervezetként kell működnie, miközben a jelenlegi rendszer alapjait nem is feszegeti. (Enyhén szólva.)

Annak idején a demokratikus ellenzék (nagyjából: 1977–1989) egyik legfontosabb gesztusa az volt, hogy a legfontosabb földalatti publikációja (a Beszélő) impresszumában föltüntette a szerkesztők nevét, lakcímét és telefonszámát; a szerzők jelentős része is a valódi nevén tette közzé írásait a szamizdatban, noha evvel akkor nyíltan törvényt szegett és jogszokást sértett. A demokratikus ellenzék nem a hatalom megragadására szőtt összeesküvés volt, hanem kísérlet a szabad, kritikai nyilvánosságnak részben a megteremtésére, részben a formálására. Mindebben szerepet játszott az a megfontolás, hogy mindenfajta demokratikus politika lényege szerint nyilvános. A nyilvánosság egyik –csak az egyik! – fontos elve a felelősség. A nyilvánosságban megszólalók személyes reputációjukat (és néha a bőrüket) viszik a vásárra, amikor kimondják a véleményüket olyan kérdésekről, amelyek a hatalom érdekeinek a húsába vágnak. Ha elutasítják vagy kikacagják őket, vagy személyes hátrányokat kénytelenek zsebre vágni, az kellemetlen – de olvasóik vagy hallgatóik tudhatják, hogy az illetők a személyes hitelüket reszkírozták gondolataik érdekében: a gondolat mögött ott volt a személyiség fedezete.

Ezt ma a Magyar Szocialista Párt tanácsadói és bedolgozói vagy nem tartják fontosnak, vagy nem tartják lehetségesnek. Maga a szocialista párt úgy véli, hogy szimpatizánsai félelmét kénytelen tiszteletben tartani. S mindkét fél úgy látja, a szorongás okai valóságosak.

Ez szörnyű.

Az ellenzéki politizálás intézményi föltételeinek tetemes szűkülése nyilvánvaló. De a politizálásnak mindenféle egyéb – szociális, lelki, kulturális, erkölcsi – föltételei is vannak. Úgy látszik, ezek sem állnak fönn többé. Holott a Magyar Köztársaságban fönn kellene állaniuk.

Ha van még Magyar Köztársaság. Hivatalos kommünikében olvasom, hogy Orbán Viktort „Magyarország miniszterelnökének”, Kövér Lászlót „Magyarország országgyűlési elnökének” nevezik. Ez tévedés. Orbán úr a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, az állam vezetője, nem a nemzeté. (Az más műfaj.) De még az állam egészének sem a vezetője, ameddig a jelenlegi alkotmányos rend megvan. Vezetője persze a végrehajtó hatalomnak, és legitim befolyása van a jogalkotásra, mert ő a törvényhozási többség vezetője. De a bíróságok fölött nincs hatalma, az önkormányzatokat sem utasíthatja, és számtalan autonóm állami intézmény is (jogilag; elvben) független tőle. És nem miniszterelnöke mindannak, ami szintén Magyarország – a füvek, a lombok, a madarak, a patakok, no meg a magánélet, a képzelet, az érzelmek és a gondolatok, beleértve a politikai gondolatokat. És nem vezetője a magyarországi nőknek és férfiaknak, akkor sem, ha a nép többsége ma a jelek szerint tiszteli és kedveli őt.

Amennyiben sokan tartanak tőle és kormányától, akkor Orbán Viktor miniszterelnök nem – vagy nem rendeltetésszerűen – tölti be hivatását.

Szemben az elterjedt beállítottsággal, én nem a rettegőt marasztalom el, hanem az ijesztgetőt. Nem azt vetem meg, aki fél, hanem azt, aki megfélemlíti. Nem félni szégyen, hanem félelemben tartani.

A magyarországi jobboldali sajtó érdesebbik felén olvasható a „hivatásos rettegő”, sőt: a szellemesebb „bérrettegő” kifejezés. Evvel arra utalnak, hogy egyrészt az ellenfél szűköl félelmében, tehát gyönge, tehát le kell nézni. Másrészt pedig arra, hogy nálunk senkinek nincs félnivalója, csak az beszél a félelméről, akit ezért megfizetnek titokzatos és sötét erők. A kettő együtt nagyon hatásos elegyet ad, és meglehetős sikerrel járatja le azokat, akik beszámolnak bizonyos társadalmi csoportok és véleménycsoportok nyugtalanságáról. Ők egyfelől állítólag gyávák, másfelől állítólag tisztességtelen, anyagias, lelkiismeretlen rémhírterjesztők. (És illogikusan hozzáteszik olykor: féljenek is! Bár nincs mitől...)

A masszív köztisztviselői elbocsátások/leváltások, a kulturális és médiaintézményekben tapasztalható leszámolások láttán nem áll módomban senkit megnyugtatni. S attól tartok, máris tapasztalhatjuk – az apátia és a tehetetlenségérzet föltűnő jelein túl – a kritikai képesség elkorcsosulásának tüneteit. A keserűség, kiábrándultság, elégedetlenség hangütése nem tűnt el ugyan, de egyre gyakrabban találkozom olyan művekkel, amelyek szenvedélyesen elítélik a tőkés világrendszert vagy akár az egész univerzumot, de nem mernek megbírálni egy-egy helyettes államtitkárt, munkahelyi vezetőt, munkáltatót, szakmai tekintélyt, alapítványi döntnököt – vagy lapszerkesztőséget.

Voltaképpen nem is számít olyan sokat, hogy a félelem indokolt-e vagy sem, az eredmény ugyanaz. Legalább annyira árt a közszabadságoknak, mint a kormányzat antiliberális, antiszociális és antidemokratikus intézkedései és – a problémákat ügyesen összezagyváló – mozgósítási képessége.

Válság van, gyérülnek az állások, mennek föl az árak, nyílnak a fegyházak.

Tamás Gáspár Miklós MTA Filozófiai Kutatóintézet