Bokros Lajos: Nincs választás

Az önkormányzati választásokra készülve a közügyek iránt érdeklődő polgár számára érdemesnek ígérkezett betekintést nyerni a parlamenti pártok választási programjaiba. A naiv választó azt gondolhatta, hogy egyrészt a versengő pártoknak van programjuk, másrészt eme programok érdemi kérdésekről szólnak, amelyek között – harmadrészt – ott búvik meg a helyi adózás mikéntjével kapcsolatos elképzelés, ami minden demokrácia alapja. A hazai választóközönségre mindhárom tekintetben mély csalódás várt.

A parlamenti pártok – okulva az áprilisi országos választások tapasztalataiból – már nem bajlódtak azzal, hogy új programot készítsenek, vagy akár csak felfrissítsék a régit a helyi szempontból fontos témák vonatkozásában. Néhány egyéni képviselőnek akad úgyahogy írásos mondanivalója, de ezek sem szólnak az adózás átalakításáról. Az ingatlanadó – az az adófajta, ami a világ sok országában a különböző szintű önkormányzatok saját bevételeinek a zömét termeli meg – egyáltalán nem szerepel az elképzelések között. Az ingatlanadó mint kifejezés sem lelhető fel az írott programtöredékekben. Úgy tűnik fel, hogy az ingatlanadó – a vizitdíjhoz és a tandíjhoz hasonlóan – hazánkban immár politikai szitokszóvá silányult és ezért minden magára valamit, választóira pedig sokat adó párt végleg törölte szótárából.

A délibábos ígéretek bódító bűvöletében élő társadalom nem is tudja, mennyire tragikus fejlemény ez. Hiszen az ingatlanadó – csakúgy, mint a vizitdíj és a tandíj –, lényegi eleme azoknak a szerkezeti reformoknak, amelyek nélkül egyik országban sem lehet tartós fellendülés, felzárkózás. Komoly és kiegyensúlyozott közteherviselés, a helyi közösség tagjainak tudatos és arányos tehervállalását nyilvánosan kifejező és elismerő adófajta nélkül sem gazdasági növekedés, sem pedig stabil demokrácia nem képzelhető el.

MIÉRT ÉPPEN AZ INGATLANADÓ?

Annak ellenére, hogy a hazai politikai pártok és a közvélemény széles körei számára az ingatlanadó az igazságtalan sarc, a gonosz jelképévé emelkedett, fontos emlékeztetni arra, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz. Az ingatlanadó előnyei sokrétűek, és – szerencsésebb társadalmak tudatában – világosan ismertek és elfogadottak. Az immár évtizede tovább sivatagosodó magyar ugaron azonban nem takarítható meg ezek ismételt felsorolása.

A modern világban, ahol a tőke után a munkaerő is egyre inkább szabadon áramlik egyik országból a másikba, tovább növekszik a vándorlásra képtelen adóalapok jelentősége. Az ingatlan éppen ilyen, vándorlásra képtelen jószág. Az ingatlanok adóterhelése tehát minden más adófajtánál jobban biztosítja a nemzeti adóalapok védelmét, annak kiszámítható alakulását.

A modern gazdaság és társadalom egyik átka Nyugaton és Keleten egyaránt az adóelkerülés és az adócsalás. A vándorló adóalap (tőke, munka) könnyebben titkolja el nemcsak értékét, hanem jövedelmét is. Ez a probléma alig merül fel az ingatlanok esetében, hiszen piaci értéke minden ingatlannak csak azon a helyen van, ahol éppen megtalálható. Tényleges vagy számított jövedelme pedig ennek alapján bízvást megbecsülhető.

Az ingatlant nem lehet elbújtatni, mindenki látja. Akinek értékes ingatlana van, miközben bevallottan minimálbéren tengődik, legalábbis magyarázattal tartozik a helyi adófizetők közösségének. Nemcsak az adóhatóságnak szúr szemet a nyilvánvaló ellentmondás, hanem a helyi társadalomnak is. Végső soron pedig éppen a helyi társadalom az, amely szabálykövető magatartásra ösztönöz. Az ingatlanadó így kiváló eszköz a feketegazdaság elleni harcban.

A vándorló adóalapok korában sok ország fontos gazdaságpolitikai célja a hazai munkaerő nemzetközi versenyképességének megőrzése, fokozása. A munkaerő nemzetközi versenyképességének – minősége, termelékenysége mellett – jelentős tényezője annak összköltsége –, aminek a nettó bérek mellett – komoly eleme a teljes adó- és társadalombiztosítási terhelés. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedben éles adóverseny bontakozott ki az átmeneti gazdaságok között is, ami számos országban egykulcsos személyijövedelemadó-rendszer bevezetését eredményezte.

Igen ám, de az egykulcsos személyi jövedelemadó – noha gazdaságilag abszolút indokolt lehet – világosan a magasabb jövedelműeknek kedvez még akkor is, ha mindenki számára elérhető valamekkora minimális adómentes jövedelem. Az egykulcsos személyi jövedelemadó ráadásul nem növekvő gazdaságban csak akkor vezethető be, ha az így kieső költségvetési bevételt más adófajtából származó többletjövedelem ellensúlyozza. Mind a gazdasági hatékonyság, mind a költségvetési egyensúly követelménye, mind pedig a társadalmi igazságosság azt kívánná tehát, hogy Magyarországon az egykulcsos személyi jövedelemadót az értékalapú ingatlanadóval pontosan egy időben vezessük be.

Az a kormány, amelyik politikai okokból élesen elutasítja az ingatlanadót, csapdahelyzetbe kormányozza nemcsak országát, hanem saját magát is. Az egykulcsos adó – legalábbis a jómódúak körében – meglehetősen népszerű, így azt megígérni nem igényel különösebb bátorságot, de még fantáziát sem. A megoldandó közpolitikai feladat viszont éppen az, hogyan növekedjen a magyar munkaerő iránti belföldi kereslet anélkül, hogy az államháztartás egyensúlya romlana. Ezt a feladatot szómágiával nem lehet megoldani, hanem egyrészt érdemi adóreformra, másrészt egyéb szerkezeti reformok sorozatára – ismert kifejezésemmel élve, kritikus tömegére – van szükség.

Az egykulcsos személyi jövedelemadó szükséges lehet, de nem elégséges. Elérheti a munkaerőre rakódó közterhek csökkenését, de nem biztosítja a forgalmi és vagyoni típusú adókból származó adóbevétel növekedését. Mivel az általános forgalmi adó alapkulcsa Magyarországon újra rendkívül magas, ez tovább már nem növelhető. Nem marad más választás, mint a vagyon többletterhelése. Az a kormány viszont, amelyik erről eleve lemond, az vagy tönkreteszi az ország költségvetését, vagy nem tudja megtenni az első lépést sem. (Ezen nem változtat a gazdasági miniszter legutóbbi nyilatkozata, ami már 2011-re előirányozta az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetését, ráadásul családi kedvezménnyel és túlságosan alacsony, 16%-os kulccsal.) Igen ám, de mitől lesz akkor időközben gyors gazdasági növekedés, ami majd a költségvetés helyzetének romlása nélkül is megengedi az egykulcsos, ráadásul családi jövedelemadót?

Nem véletlenül ingatlanadót, nem pedig általános vagyonadót javaslok. Vagyon a pénztőke is, de az, mint láttuk, könnyen elvándorol. Ráadásul azt kívánjuk, hogy a tőke ne csak maradjon itthon, hanem minél több érkezzen belőle külföldről is. Még fontosabb, hogy a tőke minél több hazai befektetés, termelőberuházás és korszerű, új munkahely forrása legyen. Feltörekvő, felzárkózó gazdaságban tehát bizonyosan nem megengedhető a mozgó és mozgékony tőke mint vagyontárgy jelentős mértékű adóterhelése.

A nem pénzben megtestesülő ingóságok adóztatása viszont számos nehézséget vet fel, akár termelési, akár fogyasztási célú tárgyakról van szó. Ezek közül a vándorlás mellett a legfontosabb a tulajdonosváltás pontos nyomon követése. Maga az ingó jelleg bizony nemcsak az elvándorlás fizikai képességével, hanem a gyors, ismételt, ellenőrizhetetlen tulajdonosváltással is kapcsolatba hozható. Az ingóságok közül ezért kizárólag a nagyon nagy értékű vagyontárgyak (luxusautók, jachtok, értékes festmények, drágakövek stb.) adóztatásának van értelme. Minden más esetben többe kerül a leves, mint a hús, vagyis az elérhető adóbevétel semmiképpen sem áll arányban az adómegállapítás és -beszedés költségével. Marad tehát az ingatlanadó.

DEMOKRÁCIA ÉS INGATLANADÓ

Az ingatlanadó egyik legfontosabb megkülönböztető jellegzetessége az, hogy a települési önkormányzatok egyik legfontosabb bevételi forrása. Ez mindenhol a világon így van, ezért nem árt rákérdezni: vajon miért?

Az igazi önkormányzat szerte a világon arról ismerszik meg, hogy közel áll a helyi közösséghez, ezer szállal bekapcsolódik annak életébe, lételeme a helyi társadalom szolgálata. A települési önkormányzat értelmét az adja, hogy mennyi és milyen minőségű közszolgáltatást képes nyújtani a polgárok adott területen élő közösségének. Ha az önkormányzat ebben a tekintetben hatékony, akkor a helyi választópolgárok fontosnak tekintik majd, hogy részt vegyenek az helyi közéletben, elmenjenek választani, különböző fórumokon hallassák hangjukat.

Igen ám, de a közszolgáltatások pénzbe kerülnek, és nem mindegyiket lehet vagy célszerű fogyasztói díjakból fedezni. A település lakói fizethetnek a szemétszállításért, de a bölcsőde, óvoda, általános iskola már csak jelképes összegeket szedhet be a szülőktől. A szociális segélyezés végképp nem oldható meg díjfizetés alapján. Szükség van közteherviselésre, a közösségi költségek ésszerű és igazságos megosztására közvetlenül a helyi társadalom tagjai között.

Hangsúlyozom a közvetlen helyi közösségi közteherviselés jelentőségét. Ha ugyanis a települési önkormányzat szinte minden bevétele a központi költségvetésből származik, az súlyosan eltorzítja nemcsak az önkormányzat, hanem a helyi társadalom értékrendjét is. Ilyen esetben az önkormányzat elsősorban arra fog törekedni, hogy jóban legyen a központi kormánnyal, mert bevételei attól függnek, mennyit kap a központi költségvetésből. Az egyik önkormányzat vagy a másik rovására igyekszik érvényesülni, ami gyengíti az egész társadalom összetartozását (kohézióját), vagy a települési önkormányzatok összessége kerül élesen szembe a központi kormányzattal, ami politikai válságba torkollhat. Ráadásul, ahogy napjaink magyar valósága szépen megmutatja, az önkormányzatok a helyi társadalommal karöltve a központi költségvetési átutalások korlátlan növelésében érdekeltek, ahelyett hogy gazdálkodásuk hatékonyságát (beleértve annak tisztakezűségét) növelnék, és erről elsősorban a helyi társadalomnak igyekeznének számot adni. Minden önkormányzati vezető szívesen és könnyen hivatkozik arra, hogy a helyi szolgáltatások színvonala azért rossz, mert elégtelen a központi költségvetési támogatás. Mivel a helyi választópolgár adója szinte elvész a központi költségvetési újraelosztás számára teljesen áttekinthetetlen, gyakran változó és sok vonatkozásban zavaros, korrupt rendszerében, ezért ma nem érdekelt abban, hogy helyben választott képviselőit rendszeresen elszámoltassa. A helyi adózás hiánya tehát a hazai demokrácia egyik legsúlyosabb betegsége.

MILYEN INGATLANADÓRA VAN SZÜKSÉG?

Olyanra, ami helyi szinten jelentős mértékű adóbevételt hoz, és ezáltal komoly eszköze a helyi demokrácia megerősítésének.

1 Mindenfajta ingatlant adózás alá kell vonni, nemcsak a lakóépületeket, hanem a gyár- és irodaépületeket, a benzinkutakat, a fizikai infrastruktúra elemeit (szélkerék, távvezeték-tartóoszlop, út, vasúti pálya stb.), de még a termőföldet is! Csak így biztosítható, hogy a földhasználat egységes, arányos és a gazdaság szerkezetét nem eltorzító költséget képviseljen.

2 Külön kiemelem a termőföldet, ami sokak számára szentként tisztelt nem gazdasági tényező. Fel kell azonban ismernünk a súlyos ellentmondást aközött, hogy egyrészt sokan keseregnek a termőföld alacsony ára miatt, másrészt rettegnek attól, hogy a hatékonyabban gazdálkodó külföldi vállalkozók „olcsón” felvásárolják azt. A föld ára többek között azért olyan alacsony még mindig Magyarországon, mert nincs érdemi földadó. Ha lenne, akkor az ösztönözne a hatékonytalanul kihasznált földek értékesítésére, bérbeadás helyett földvásárlásra, a birtokok méretének növelésére, ami fokozná a gazdálkodás hatékonyságát. (Ha a külföldiek termőföldvásárlásának általában vett tilalmát meghosszabbítjuk, azzal a probléma nem megoldódik, hanem csak elhalasztjuk a megoldását.

3 Értékalapú ingatlanadóra van szükség, amit az önkormányzat állapít meg, vet ki és szed be. Ha a helyi önkormányzat méretét tekintve elég nagy – és ezért is javasolom folyamatosan a járási önkormányzatok visszaállítását, de nem a települési önkormányzatok mellett, hanem azok helyett –, akkor képes lehet arra, hogy az ingatlanok adóztatását a saját területén hatékonyan lebonyolítsa. Tudvalevő ugyanis, hogy az ingatlanadózás költségigényes, komoly méretű hivatalt és minőségi szakembereket kíván. De ez megérheti abban az esetben, ha jelentős mértékű adóbevétel keletkezik, és kiváltja a helyi társadalom közügyek iránti nagyobb fokú érdeklődését. Ez végső soron az önkormányzat által nyújtott közszolgáltatások minőségének látványos javulásához vezethet. A leves így már nem fog többe kerülni, mint a hús.

Az ingatlanadó bevezetése éssze rűen kiválthatja az iparűzési adót. Ez a „hungarikum” adófajta erősen eltorzítja a gazdasági szerkezetét, elriasztja a magas technológiai szintet képviselő termelést megalapozó beruházásokat, kirívóan vállalkozásellenes. Ha másban nincs is társadalmi egyetértés, abban igen, hogy mindenki szeretné, ha a magyar gazdaság gyorsabban növekedne, szerkezete korszerűsödne, jól fizető munkahelyek sokasága jönne létre. Nos, még mindig nem késő ennek érdekében érdemi reformokat bevezetni. Ezek egyike, de csak egyike, az ingatlanadó.

Bokros Lajos
BokrosL ajos
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.