Mivel ez nem a baloldalról hangzott el, a miniszterelnök minapi szóhasználatát követve, nem lehet „utópiának” nevezni. Bár az unió gazdaságának átlagához a kevésbé fejlett tagországoké is hozzájárul, a jelzett cél elérése mindenképpen kiemelkedő fejlődést jelentene hazánk gazdaságában: s jeleinek már néhány év múlva látszaniuk kellene az életkörülményekben is. Ennek megvalósítása óriási kihívást jelent az országnak és a kormánynak, és az eddigieknél intenzívebb munkát kíván mindnyájunktól, már csak azért is, mert közben nyilván az EU átlaga is emelkedni fog.

A miniszter úr arról nem szólt, miként érhetjük el a nemes célt. Erről a miniszterelnök sem beszélt még ez idáig.

Elfogadom, hogy az államigazgatás szervezeteinek hatékonyabbá tétele, a korrupció megakadályozása, az állami pénzek elköltésének fokozottabb ellenőrzése, az adók csökkentése és az adózási rendszer megváltozása mind-mind segítheti a vállalkozásokat, új munkahelyeket teremthet és növelheti a jövedelmeket. A belső kereslet drámai élénkítése viszont aligha várható – ez egyébként sem elégséges a felzárkózáshoz: valójában az export fellendülésétől függ a kívánt cél elérése.

Ez azt is jelenti, hogy olyan termékeket kell előállítanunk, amelyek nemcsak a fejlett, hanem a feltörekvő országok termékeivel szemben is versenyképesek. Ebben jelenleg a külföldi cégek hazánkba telepített üzemei játsszák a domináló szerepet. Nyilvánvaló, hogy letelepedésükben nem a hazánk iránti vonzalom és a képzett, betanítható munkaerő játszik elsődleges szerepet, hanem az alacsony bérszínvonal és azok a kedvezmények, amelyeket a kormányok biztosítanak részükre. Senki nem állíthatja, hogy például a Mercedes és az Audi ne találna a nagy munkanélküliséggel küszködő egykori NDK-ban képzett és alkalmazható munkaerőt. Abban, hogy nálunk fejlesztenek, nyilván az is szerepet játszik, hogy nem várják a munkabérek drámai növekedését, bíznak abban, hogy azok a kedvező körülmények, melyek döntésüket meghatározták, hosszú távon is megmaradnak. Attól tartok, hogy felzárkózásunk tekintetében ők nem annyira optimisták, mint gazdasági miniszterünk.

Mindenképp üdvözölnünk kell a külföldi cégek magyarországi termelő vállalatait, hiszen hozzájárulnak gazdasági fejlődésünkhöz, az életkörülmények javulásához, de az aligha állítható, hogy csupán az ő révükön eljutunk a bevezetésben említett célhoz. Ők az esetek túlnyomó részében a nyereséget nem nálunk fektetik be. Mindenképpen törekednünk kell a túlnyomórészt nemzeti kézben lévő ipar megteremtésére, mely elsősorban a hazai ötletek, felfedezések, tudományos eredmények hasznosításán alapulna. Figyelembe véve a háború után drámai fejlődést felmutató országok példáját, az eddigieknél lényegesen nagyobb figyelmet kell fordítanunk a kutatásra, a fejlesztésre, az innovációra. Nem véletlen, hogy a gazdag és a feljövő országok vezetői a gazdasági nehézségek ellenére is növelik a kutatásra szánt összegeket.

Célszerű megvizsgálni, hogyan érték el a nálunk lényegesen gazdagabb országok jelenlegi gazdasági fejlettségüket, a magasabb életszínvonalat, és hogyan próbálják helyzetüket tovább javítani. Erre a legjobb példát Dél-Korea szolgáltatja. A több mint harmincéves japán megszállás és a koreai háború után hazánknál is rosszabb helyzetben lévő ország hatalmas kutatóintézeti láncolatot hozott létre, mely néhány évtized alatt elképesztő technológiai fejlettséget ért el. A GDP-nek ma is több mint 4 százalékát fordítják kutatás-fejlesztésre! Büszkék vagyunk kreativitásunkra, de nem mi létesítettünk egy modernizált Taurus gumigyárat Koreában, hanem ők építették fel hazánkban a Hankook-üzemet! Ha rosszmájú akarok lenni, akkor a sokat hangoztatott kreativitásunk az elmúlt évtizedekben mintha elsősorban abban nyilvánult volna meg, hogyan csapoljuk meg a szűkös állami forrásokat, hogy tegyük magunkat gazdaggá a társadalom rovására.

Nekünk kutatóknak is változtatnunk kellene szemléletünkön. Nem elég csupán gyakorlati szempontból fontos témákban kutatómunkát végezni, és az eredményeket kiemelkedő nemzetközi folyóiratokban közölni. Hosszú kutatópályámon többször előfordult, hogy nemzetközi konferenciákon tartott előadás után odajött hozzám néhány ipari szakember, és első kérdésük az volt, hogy ezeket az eredményeket szabadalmaztattuk-e? Én meg csodálkozva visszakérdeztem: kellett volna? Igaz, hogy a még részben magyar kezekben lévő iparunk sem túlságosan érdeklődik a hazai eredmények iránt. Abba se törődhetünk bele, hogy a magyar kutatók, műszaki szakemberek kreativitásának, ötleteinek gazdasági megvalósítása csak akkor történjék meg, ha új hazát választanak maguknak.

Tisztában vagyok azzal, hogy szegények vagyunk és szűkös anyagi eszközeinkre más területen is óriási szükség van. Az ország előrelépése érdekében azonban a kormánynak mielőbb létre kellene hoznia a gondolatokban gazdag, kreatív szakemberekből álló tudománypolitikai tanácsadó testületét. Ki kell dolgoznia a célok megvalósításához szükséges tudománypolitikát, meg kell találnia a nagyobb pénzügyi támogatáshoz szükséges forrásokat. El kellene már mozdulni a GDP-ből a K+F-re fordított 0,8–1,0 százalékról is. Katasztrofális lenne, ha a kutatásra korábban odaítélt, de a jelenlegi kormány által befagyasztott öszszegeket elvennék.

Meg kell nyernünk a tehetséges fiatalokat, hogy a műszaki és természettudományi pályát válasszák. Tarthatatlan, hogy az eredményességük alapján a „kutatóegyetem” címet elnyert oktatási intézményekbe nem vagy alig jelentkeznek diákok fizikus és kémikus szakra. Az egyetemek csodálatos hangzású új szakokkal kábítják a fiatalságot, és jogászokban sem szűkölködünk, de kik fogják a jövőben képezni a technológiai fellendüléshez szükséges szakembereket? Kik fognak a nemzeti ipar számára új termékeket, környezetkímélő technológiákat kifejleszteni, atomreaktorokat irányítani, a napenergia hasznosítását megvalósítani, mezőgazdaságunkat újra versenyképessé tenni, a gyógyításról nem is szólva? Ha ezen a téren nem teszünk lépéseket, akkor bizony nem lesz itt semmilyen fellendülés, hanem húsz év múlva még a jelenlegi szintet sem leszünk képesek tartani.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja