Nőkérdés Magyarországon: Vagy!

„A nemzeti alapon álló női nevelés és szervezkedés nagyszabású új akciója Olaszországban indult meg. A fasiszták már eddig is beszervezték a női ifjúságot, most azonban új alapon továbbépítették ezt a szervezkedést, amelyről nem lehet mondani betű szerint, hogy kötelező, de a viszonyok és a hangulat következtében nagyjából és egészében minden leány jövőben tagja lesz. Olyan leányokra van nekünk szükségünk, hangoztatta a párt, akik majdan mintaszerű hitvesek és anyák lesznek, és szorgalmas, erényes férfiakat tudnak felnevelni.

Amint az olasz leány betöltötte tizennyolcadik életévét, ifjú fasiszta nő lesz, megkapja pártigazolványát. A pártigazolvány igen nagy szerepet visz az olasz életben, és aki nem rendelkezik vele, arról elmondható, hogy nem teljes jogú polgár.” A Katholikus Nők Lapja 1930. évi februári számából idéztük A fasiszta nőnevelés című cikket, mely követendő példának hozza fel Mussolini fáradhatatlan munkáját az olasz nép lelki és nemzeti megújhodása érdekében.

A hazai nőnevelés számos történelmi korszakát tudjuk a hátunk mögött, ám a nő még mindig függő viszonyban van a férfi val és a társadalommal szemben is. A társadalmi tradíciók és az előítéletek hálójában fulladozik, amelyhez napjainkban társul a horthysta nőnevelés ideológiájának reneszánsza, és az egyház új morális hadjárata.

A hazai jobboldal egyre többet foglalkozik a nőkérdéssel: a hagyományos családmodell felélesztésével, az anyai szerep dominanciájával, a nők társadalmi szerepének újradefiniálásával. Felvetődik a kérdés: miért is ez a nagy offenzíva? Hiszen az elmúlt évtizedekben végig működött a politikai elit láthatatlan szövetsége a nőkérdésben.

Ne áltassuk magunkat, a szőnyeg, amely hosszú ideig eltakarta az alá söprögetett nőkérdés súlyos problémáit, már alig járható.

A (társadalmi osztályokon átnyúló) nőkérdés bonyolultabb, mint bárki gondolná. Ez a tőke Achilles-sarka. A női emancipáció lényegi követelései: a „szabadság, egyenlőség, testvériség” összeférhetetlen a mai rendszerrel. A nők fölszabadításának léterejű követelése a tőke számára kezelhetetlen kihívás. A nemzetközileg elismert marxista filozófus, Mészáros István szerint „nincs rá mód, hogy a női emancipáció követelését ki lehessen elégíteni a fönnálló egyenlőtlen társadalmi viszonyokban bekövetkezett lényegi változás nélkül. Ebben az értelemben történelmi kihívása ténylegesen jócskán túlterjed közvetlen követelései határán”.

Ez az, ami létrehozta a hatalmi elit láthatatlan szövetségét a nőkkel szemben. Ebből kiindulva érthetővé válik, hogy a nőkérdés a legmélyebb társadalmi és gazdasági problémák hordozója, melyek megoldásait részenként értékelni értelmetlen. A nőkérdés az új kapitalista rendszer aktív akadályát jelenti minden területen. A szocialista feministák a lényegi egyenlőséget követelik, nem elégszenek meg a formális jogi egyenlőséggel, a kisebbségek, fajok, nemek egyenlőségének üres formáival. A társadalmi rend igazságtalanságai és embertelenségei ugyanis egyre inkább női arccal jelentkeznek, s egyre inkább meghaladják a tűrőképességet. A munkaerőpiac egyre nagyobb fölöslege egyre nagyobb mértékben női fölösleg. Így a gyermekvállalás kötelező projektje sem mentes a tőke megszemélyesítőinek önérdekétől.

A női emancipáció ügye közvetlen fenyegetés minden tekintély számára, így a családok értékrendjét befolyásoló egyház számára is. Olyannyira, hogy amikor a tőke újratermelési folyamatában diszfunkció támad, az egyház a tőke segítségére sietve a felelősséget nyomban a családra terheli, és a „hagyományos családi értékeket” állítja mintaképül. Azért támadja a „deviáns” társadalmi csoportokat is, mert nem tudja őket szolgalelkűségre fogni, miután rendelkeznek alternatív politikai értékrenddel és lázadó szellemmel.

Az igazság az, hogy napjainkra sem vagyunk a társadalmi tudat magasabb szintjén, mint száz évvel ezelőtt, csupán a formális egyenlőség viszonylagos eredményeit értük el, az „egyenlő esély” rituális hivatkozásával és az „esélyegyenlőség” kiégett szlogenjével.

E tudatállapot megrögződéséhez a feminizmusról szóló közbeszéd primitív sematizmusán, a női emancipáció történetének meghamisításán túl a társadalmi emancipáció (elfelejtett nevén szocializmus) elméletének szétzúzása és megsemmisítése is kellett. Ellentétben azzal, ahogyan a „mainstream” baloldalon képzelik, az elmúlt két évtizedbeli tevékenységük a női emancipáció területén nem volt más, mint kalmárkodás az egyenlőséggel.

Az MSZP a történelmi folyamatokat félreismerve életképtelen alternatívát választott. Az embertelen tőkerendszer elleni frontális támadás helyett megtagadta, lebontotta a teljes szocialista elméletet. Azt hirdették, hogy a társadalmi termelőerők önigazgatása, vagyis a szocialista társadalmi ellenőrzési mód a múlt ábrándja. Az „önreformáló, humanista kapitalizmus” nem létező dogmáját vették pártfogásba.

A jelenlegi parlamenti baloldal soha nem rendelkezett értékelhető nőpolitikai stratégiával, jelentős politikai szándék sem mutatkozott arra, hogy a soraiban lévő nőket ennek kidolgozására ösztökélje. Nem építette magába a modern női emancipációs küzdelmek politikai tartalmát, s még csak szellemi rokonságban sem áll a feministákkal. Már csak azért sem, mert a „lényegi egyenlőség” követelése olyan kiirthatatlan szocialista alapelv, mely nem tűri a megalkuvást. A valódi, cselekvő szocialista feminizmus elfojthatatlan követelése kíméletlenül rámutat a társadalmi emancipáció eredeti ígéretére és az attól való eltávolodásra. Két évtized szertartásosan unalmas, tartalmatlan, önellentmondásos nőpolitikai retorikája vezette oda az MSZP-t, hogy a tényleges emberi egyenlőség kérdésében súlytalanná váljon, s a társadalmi emancipáció eszméjének megcsúfolása révén diadalra segítse politikai ellenlábasait.

Ahogy ma állnak a dolgok, a jövő egyáltalán nem ígéretes, s még előttünk áll a sokkterápia. Látjuk, miként szorítják ki a tömegeket a politikai választásokból anélkül, hogy elvennék tőlük a választójogot; miként iktatják törvénybe az „elnyomó alapjogokat”; miként szűkítik le a legitim cselekvés, a szabadság területét a formális jogszabályok megcsonkításával; miként erősítik fel a társadalmi újratermelés rendszerének strukturális igazságtalanságait, miként teszik még súlyosabbá és keserűbbé a megöröklött szegénységet.

Viszont élvezettel fulladozhatunk a horthysta kultúrsokk híg levegőjében, szabadon ábrándozhatunk az eljövendő női munkatáborok hasznosságáról, alámerülhetünk a kötelező hitoktatás mélységeibe, a nemzet hasznára többletadót fizethetünk, és természetesen zavartalanul folytatódhat a tudományos elefántcsonttornyokban a feminista elméleti majomkodás. Vagy! Vagy történelmi elődeinkhez méltón vállaljuk a megvetés terhével a hazugságrendszerek elleni cselekvő küzdelmet a félelem társadalmában.

A szerző feminista történész, Baloldali Feminista Hálózat

-
Marabu rajza
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.