A szeptemberi pápalátogatás kapcsán kérdezik őt kritikusan. Különös kontraszt. Az angliai katolikus egyház életében egész más lecsengésük volt a pedofilbotrányoknak, mint másutt. Írországban két püspök kényszerült lemondani. Vincent Nicholst személyesen ismerhetem. Jó kommunikátor. Most is. Csakis az angol társasági kultúra magyarázza, hogy a legnehezebb kérdésekre is higgadtan, érvelve ad választ. A Hardtalkra beszélgetni az ember eleve úgy megy, hogy tudja, kényelmetlen, sőt kíméletlen kérdéseket kap. „A botrányok kezdettől kísérik az egyház életét, gondoljunk a tizenkét tanítvány közötti feszültségekre, vagy Júdás árulására.” S beleáll a kérdésekbe. Tudja, hogy a közvéleménynek tartozik az egyház. Fontos kapu ott, ahol egyház és szekuláris kultúra között ez az egyetlen átjáró. Meg kell becsülni. Nem mentegetőzik, de a pápa mellett kiáll. Értelmesen kontextusba helyezi a pápa úr szavait és törekvéseit. Intelligens egyházfő. Sértettségek és görcsök nélkül.

Persze van, amikor vékony jégre ér. A paphiány okait firtatandó a riporter szembesíti a „cölibátus alapelv” (szerinte) tarthatatlanságával. Értelmesen érvel a riporter is. Higgadtan. Egyedül itt érzem, hogy Vincent Nichols vékonyodó jégre ér. Nem tehet mást, megismétli az egyház hivatalos álláspontját. „Nagyon ősi gyakorlat, nagyon nagy karizmát veszítene el a kereszténység.” Nyilván köti a kötelező ortodoxia. A kondomkérdést értelmesen válaszolja meg. Nem támad, nem vádol az ortodoxiából, inkább töpreng. S van részigazsága. Afrikában sem állította meg az AIDS terjedését e nyugati technológia, ez a „technikai megoldás” önmagában nem elég. A vita eleven. Szembesíti a riporter azzal, hogy X. püspöktársa Angliában kiállt a kondom használata mellett, meghajolva az érv előtt: életet véd.

S így hullámzik az interjú. Bátor a kérdező, független. Nincsenek státusnak kijáró tiszteletkörök. A feltárt pedofilügyek kapcsán Nichols teljesen pozitív. Ez menthetetlen dolog. Mindent fel kell tárni. Nem hárít. S főleg nem úgy, mint idehaza egyik püspökünk hivatásnapi prédikációja. Székesegyházában a sajtó és a gonosz erőinek ördögi, összehangolt támadásáról beszélt. „Várható volt, épp a hivatások évében erősödik fel a gonosz.” Igen. Erről a mentalitásbeli különbségről van szó. Idehaza jogi megoldások mögé bújva hárítunk. Tagadjuk a problémákat. S elképzelhetetlen, hogy hasonló riport idehaza megszülethetne. S mint a riportból kiderül, a kérdező katolikus, és egyházáért kérdez. Függetlenül.

A riport nem hivatalos „háttérélménye” itt lüktet fejemben. Szikora Róbert R-Go-zenész színpadi nyilatkozata egy hevesi falunap koncertjén. A nagyközönség előtt „leköcsögözi Gyurcsányt”. S elmondja azt is (itt, vagy azokban a napokban, vagy magyarázatként?), hogy Orbánban és a Szűzanyácskában bízik. Mondják, szinte napi gyakorisággal jár templomba a Ferenciek terére. Igen, a máskülönben kiváló zenész kulcs a fenti történethez. A szado-mazochisztikus világhoz való viszony lávája feszül kenetes szavaink alatt. Hol siklott félre a történet? Szikora gátlástalanul jámbor és kegyes, népegyházi panelek között. S épp ily gátlástalanul tapos bele a „nem ortodox”, az „ellenség” másikba. Ez a fajta provinciális (és sérült) katolicizmus ezt a magatartást kondicionálja. Hatalmi fáziskésések? A kelet-közép-európai katolicizmus soha meg nem sejtett kisebbségi helyzete? A kultúrával szembeni alázat hiánya? Vakság a szekuláris szenvedésre? Műveletlenségünk az evangéliumra? S vajon mi a magyar egyház papjainak felelőssége abban, hogy a Szikora-féle „felfelé pedálozok, lefelé taposok” mentalitásból máig nincs kiszállás? A választ nem tudom.

A szerző katolikus pap