Ment-e előre a rendszerváltás óta a magyar gazdaság a kis- és középvállalatok, azaz a kisvállalati szektor (továbbiakban: kkv-k) által? A válasz: alig. Javult-e a kkv-k versenyképessége attól, hogy államilag megtűrt adókerülés és közvetlen támogatás formájában százmilliárdokat kaptak közpénzből? A válasz: alig. Öt választás tapasztalatai alapján mondhatjuk-e, hogy javult az éppen kormányzó politikai erők újraválasztásának az esélye attól, hogy a kis és középvállalati szektor támogatásának növelését tűzték ki célul. A válasz: alig.

Ha ezekre a kérdésekre adott válaszok egyike sem igazolja a kkv-szektorra irányuló kitüntetett figyelmet, akkor vajon mi a magyarázat arra, hogy éppen ez áll az Új Széchenyi-terv 30 oldalas koncepcionális fejezetének középpontjában?

Két válaszunk is van.

Vakulj, paraszt?

Az első, a kézenfekvő magyarázat az, hogy kamu az egész, parasztvakításról van szó. A Fidesz az önkormányzati választásokra készül, de egyébként 2011 és 2014 között esze ágában sincs ezermilliárdos nagyságrendű közpénzt adni a kisvállalatoknak. Arra készül, amit az első Széchenyi-terv pénzeivel tett 2001-ben és 2002-ben. A meghirdetett 55 pályázat keretében aprópénzt kapott kb. négyezer nevesincs kkv, miközben „8-10 nagytőkés”-nek „személyes kontaktus” alapján (copyright: Orbán Viktor 1994-ből) állami megrendelésekből egy tételben is tízmilliárdok jutottak. Minden a kommunikáción múlik. Az első Széchenyi-terv reklámjára 4 milliárd forintot költöttek, közel tízszer annyit, amennyit évente átlagosan szoktak költeni pályázati marketingre.

Az ötlet nem új, az angol konzervatívoktól származik.Margaret Thatcher is hasonlóan járt el, miután eredményesen leverte a bányászsztrájkot: igyekezett megbékíteni az ellenséges közvéleményt, ezért 1982 nyarán 99 intézkedést hirdetett meg a vállalkozói álom elfogadása érdekében, hogy az állásukat vesztők valóságosnak higgyék a vállalkozóvá válás lehetőségét. Nemcsak mint az Eximbank egykori vezetője, hanem mint a hazai gmk-s, vgmk-s, kisszövetkezeti liberalizálás hajdani szószólója és szabályozója, mint a lassan húszéves első vállalkozói program alkotója is tudom, hogy a vállalkozói ethosz megteremtésében fontos szerepe lehet a mítoszoknak. De a mítosz nemcsak felemel, hanem „jótékonyan” el is takar.

Mit lehet takargatni azzal a nyelvi varázslattal, hogy a 200 oldalnyi szövegben 337-szer fordul elő a „vállalkozó” vagy „vállalkozás” kifejezés, miközben a „vállalat” szó csak 52-szer – és nem mellesleg az „önkormányzat” szó is 47 alkalommal? Az egyik takargatni való a „nagyarányú és azonnali adócsökkentés” ígérete, mely a mind távolabbi jövőbe tolódik ki. Az nincs, de lesz helyette más – ti. a kkv-k és az önkormányzatok támogatása. A média tematizálása – érthetőbben: etetése – szempontjából jó ez a Széchenyi-terv az EU-val, illetve a valutaalappal vívott szakmai vitában való vereség elfeledtetésére is. Jó eszköz abban az úgymond „patrióta” nekibuzdulásban, amellyel az Orbán-kormány a nemzetközi pénz- és bankvilág ellen fordult.

És végül – de nem utolsósorban – trükkös porhintés lehet a folyamatban lévő támogatási programok leállítása és egy új koncepció meghirdetése a 2011-es, 3,0 százalékos hiánycél betarthatósága szempontjából is. Amíg folyik az elszámoltatás, az átvilágítás, az apparátusok vezetőinek lecserélése, addig is szünetelnek a kifizetések. Mikor lesz pályázat a 2010 májusában beígért és júliusban közreadott vitairatból? Legkorábban 2011 januárjában. Mikor lesz az új pályázatok alapján döntés, szerződéskötés, majd eszközbeszerzés, építés? 2011 szeptemberében? Mikorra lesz benyújtva az utólagos finanszírozásra alkalmas számla? Mikor lesz az még elfogadva és a költségvetésből kifizetve? Legkorábban a jövő év végén, de inkább 2012-ben. (Az első Széchenyi-tervet, 627 milliárd forintos grandiózus keretszámmal, szintén január hónapban hirdettékmeg, ám decemberigmindöszsze 2,5 milliárd forintot fizettek ki!)

A második lehetséges válasz az, hogy ami le van írva a Széchenyi-tervben, azt Orbán Viktor valóban komolyan gondolja. Véleményünk szerint ez a valószínűbb és egyben a rosszabb eset. „Tűzzük ki célként magunk elé, hogy az elkövetkező tíz év alatt egymillió munkahelyet hozunk létre” – mondta sokadszorra is O. V. legutóbbi évértékelő beszédében. „Ezért mindenekelőtt a hazai kis- és középvállalkozásokat kell támogatnunk, mert most is ők adnak munkát a legtöbb embernek.” Ám ez a következtetés körülbelül annyira helytálló, mintha azt mondta volna: a legtöbb magyar ember nem tud semmilyen idegen nyelvet, ezért ezt a gyakorlatot kell támogatnunk. Miután az elmúlt bő két évtizedben nemcsak Orbán Viktor, de az egymást követő kormányok és valamennyi politikai párt, valamint érdekképviselet vezetői is sokszor mondták, hogy támogatni kell a kkv-kat, alaposabb igazolásra szorul a mi állításunk, hogy ti. itt és most a kkv-k további, kitüntetett támogatása hibás gazdaságpolitika.

KKV – a pazarlás szektora

A rendszerváltásig büszkék voltunk arra, hogy hazánkban a 80-as évek liberalizációs reformjai következtében a volt szocialista tábor többi országainál gyorsabban vált jellemzővé a vállalkozás, és valóban tömegeket fogott át. A vgmk-k és a gmk-k, kisszövetkezetek, a „meggymagos emberek” világa áruválasztékot, szolgáltatásokat, pezsgést teremtett, és képes volt a tönkrement szocialista nagyvállalatok munkahelyet vesztett dolgozóinak egy részét felszívni. Volt ok azt feltételezni, hogy a rendszerváltás után ezek a vállalkozók lesznek a magyar gazdaság fejlődésének motorjai. Akik így gondoltuk, tévedtünk. Kemény Istvánnak, a magyar szociológia kiemelkedő alakjának szavaival szólva „jobb lett volna, ha Magyarországon az elmúlt 17 év úgy zajlott volna, hogy a magyar vállalkozók által félretett pénzekből lehet kapitalizmust csinálni, de kiderült, hogy amit félre tudtak tenni, az nagyon kevés, és kiderült, hogy ennek a rétegnek sem a szakértelme, sem a mentalitása nem volt megfelelő, ezt Magyarországon nem lehetett megszerezni”. Ma Magyarországon 1,7 millió regisztrált gazdasági szervezet van, amiből 1,1 millió az egyéni vállalkozás.

Az EU statisztikái szerint is vállalkozásnak minősíthető szervezetek száma 533 ezer. Ezek 92 százaléka mikrovállalkozás. A nemzetközi mércével is kisvállalkozásnak mondható (10–49 fős) cégek száma már csak 25 ezer, a középvállalkozásoké (50–249 fő) mindössze 4125. Erről a két méretcsoportról, illetve a 822 darab magyarországi nagyvállalatról kell beszélni, ha számba akarjuk venni a magyar gazdaság potenciálisan még mozgósítható szervezeteit. (Az EU-statisztikák a 250 főnél több alkalmazottat foglalkoztató cégeket tekintik nagyvállalatnak; elemzésünk és adataink nem terjednek ki a pénzügyi vállalkozásokra, például a bankokra, pénzváltókra stb.)

Miért rossz a Széchenyi-terv diagnózisa, és miért nem lehet eredményes az erre alapozott újabb pénzosztogató pályázatözön? Először is azért, mert tényszerűen tudható, hogy a magyar kkv-k fejlődésének legfőbb akadálya nem a tőke és a hitelek hiánya. A rendszeres időközönként összegyűjtött és elemzett ún. konjunktúratesztek tanúsítják, hogy az egyes számú probléma a piaci kereslet hiánya, azt követi az üzleti környezet nehézkessége (a bürokrácia) és az adózási szabályok áttekinthetetlensége. Az ingyenpénzre persze most is lesz jelentkező, de a kisvállalkozóknak kiosztott pénzből csak minimális többletfoglalkoztatás és minimális növekedés lesz. Az is tény, hogy a kkv-szektorból alig-alig származik kivitel, és alig-alig remélhető annak növekedése.

Márpedig Magyarországnak exporttöbbletet kell elérnie, ha valaha is törleszteni szeretné külföldi adósságait. 2009-ben az Eximbank 5–8 ezer olyan vállalkozást tudott azonosítani, amely – legalább elvben –exportpotenciált jelent. Közülük 3-4 ezren viszonylag rendszeres (évente visszatérően legalább 1 szállítás vagy szolgáltatás) exportszállítók. Ha az ő potenciáljuk, versenyképességük javul az új Széchenyi-terv révén, az jó, de mivel a teljes kkv-szektor részesedése az ország exportjából mindössze 3,3 százalék – az uniós átlag fele –, ezért itt a növekedés haszna legfeljebb nagyítóval látszana.

De a legsúlyosabb ellenérv a kkv-központú gazdaságstratégiával szemben az, hogy a kis- és középvállalatok elképesztően pazarló módon használják fel a munkát is meg a tőkét is. Erről soha nem esik szó, pedig az adatok rendelkezésre állnak. Pitti Zoltán számításai szerint egy magyar mikrovállalkozásban 2008-ban 1 fő éves szinten 4,5 millió forint új értéket termelt, a nagyvállalatokban 8,2 millió forintot, vagyis majdnem a dupláját. A kkv-k szempontjából a helyzet nem javul, hanem romlik: 1998-ban még csak másfélszeres volt a termelékenységben a különbség. Szembeötlő példa erre a kiskereskedelem. Hányszor látjuk, hogy a kisboltban, a kisvendéglőben munka nélkül ücsörög a tulajdonos, a pincér.

De ki látott már nem dolgozó árufeltöltőt a Tescóban vagy nem dolgozó ételkiadót a McDonald’sban? A KSH szerint 2009-ben mintegy két és félszer annyi üzlet működött a kiskereskedelemben, mint 1989-ben, miközben a forgalom (összehasonlítható áron) csak 5 százalékkal nőtt. Hasonló a helyzet a vendéglátóiparban. 2009-ben több mint kétszer annyi vendéglátóhely volt az országban, mint húsz évvel korábban. A forgalom viszont ezalatt körülbelül 15 százalékkal csökkent. Ráadásul sok kisvállalkozó egyidejűleg több szervezetben is tag, tulajdonos vagy részmunkaidős munkavállaló. Így a tudás, az energia és a kapcsolati tőke emiatt is szétszóródik.

Mindez nem magyar specialitás, így van ez a fejlett világban mindenütt. Az EU-27 országainak átlagában a mikrovállalkozások és a nagyvállalatok termelékenysége közötti különbség kb. ugyanekkora. Hasonlóak az amerikai adatok is. Az USA-ban – a sok millió kisvállalkozás mellett – 2270 multinacionális óriásvállalat működik, de ők állítják elő az export 48 százalékát, náluk folyik a kutatás-fejlesztési tevékenység 74 százaléka, és ők vásárolják meg az amerikai belső piacra termelt ún. közbülső termékek – áruk és szolgáltatások – 90 százalékát.

Abban közmegegyezés van, hogy számunkra az európai középmezőnyhöz való felzárkózás csak akkor lehetséges, ha a termelékenység nálunk gyorsabban nő, mint az EU-ban. Csakhogy a fentebb elmondottakmiatt a termelékenység gyorsulása, a dinamika erősödése érdekében nem az egyéni vállalkozásokra, a mikro-, a kis- és a középvállalatokra kell koncentrálni, hanem elsősorban a nagyvállalatokra, mert csak tőlük várható a növekedés, amodernizáció. Magyarországon 100 ezer lakosra csupán 8 nagyvállalat jut, kevesebb, mint Csehországban (15), Szlovéniában (14) vagy Ausztriában (12) és Finnországban (11). Hasonló lemaradásban vagyunk a középvállalatok tekintetében is. Nálunk 100 ezer lakosra 41 ilyen méretű vállalat jut, Csehországban 71, Írországban 60, Ausztriában 59 stb. És tegyük rögtön hozzá: egyik kategóriában sincs jó irányú változás Magyarországon. 1999 óta mind a középvállalatok, mind a nagyvállalatok száma trendszerűen csökken! Fordított irányú folyamat megy végbe, mint a nagyvilágban. Nálunk szétforgácsolódik a vállalkozói, a versenyszektor ereje, elaprózódnak a vállalkozások, míg a világban a koncentráció erősödik.

Nézzünk egy ágazati példát. Magyarországon közel 100 ezer építőipari vállalkozás működik, 1990-ben alig több mint 5 ezer volt csupán. Ma csak 250 vállalkozás érte el azt a méretet, hogy tulajdonosai részvénytársasággá alakítsák. Ha ezekre az arányokra gondolunk, akkor mindjárt érthetővé válik, hogy miért sokkal kiterjedtebb pl. az autópályák építésénél az alvállalkozók alvállalkozóinak az alkalmazása, hogy miért látunk egyszerre csak 3-5 embert dolgozni, amikor a belvárosban a járdát aszfaltozzák.

Hazánk vállalkozói, egyesüljetek!

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nincs szükség kisvállalatokra. Logikailag is belátható, és számos sikeres ország példája is igazolja, hogy a technológiai forradalmat eredményező új vállalkozások először szükségszerűen kisméretűek. De az lenne a kívánatos, hogy a kisvállalkozások gyors ütemű növekedésre képtelen többségét mihamarabb felvásárolják, hogy beolvadjanak egy nagyobba, a sikeresek viszont – a tőkepiacról tőkét is bevonva –gyorsan megkétszerezve, majd megtízszerezve önnön méretüket, mielőbb tőzsdén jegyzett, transzparens, megbízhatóan adófi zető nagyvállalatokká váljanak. Hazánk vállalkozói, egyesüljetek! Ez volna az igazi jelszó. A mi gazdaságunkra és a mi kkvszektorunkra azonban nem ez a fejlődési pálya a jellemző. Nálunk azon kkv-k aránya, amelyek – saját bevallásuk szerint – új terméket állítanak elő, 44 százalék, míg az uniós átlag 64 százalék. Ez az arány Csehországban és Írországban 71, illetve 72 százalék. Nálunk az újonnan indult kisvállalatokból szinte soha nem lesznek igazi nagyvállalatok. 2000 és 2009 között a Budapesti Értéktőzsdére összesen 22 céget vezettek be, a prágaira 95-öt! (A Széchenyi-tervben a „tőzsde” összesen egyszer kerül említésre, az állami tulajdonú Zöld Bank ötlete kapcsán.)

Kézenfekvő ellenvetésnek tűnik, hogy még mindig jobb, ha a ma nem dolgozó munkaerő a kkv-szektorban talál – akár állami segítséggel is – munkát, mint ha egyáltalán nem dolgozik. Sajnos a 80-as évek óta eltelt három évtized egyik tanulsága az, hogy a rövid távú érdekek mentén egyszer kialakult foglalkoztatási, munkahelyi és lakóhelyi struktúra a későbbiekben megmerevedik, és ellenáll a változásnak. A háztáji életformához hozzászokott mezőgazdasági vállalkozók (mai szóval: őstermelők), a kisboltok, kis benzinkutak, kiskocsmák üzemeltetői, az 1990 után kényszervállalkozóvá lett háziorvosok, színészek, újságírók, biztonsági őrök százezrei mind-mind kialakítottak maguknak valamilyen új életformát, üzleti és adózási (adókerülési) modellt és egy ilyen feltételekre optimalizált családi munkamegosztási rendszert. Mindezt maguktól nem akarják, nem is tudják feladni.

Közgazdásznyelven ezt hívják az alacsony szintű egyensúly csapdájának. Ha nincsenek kihasználva a kapacitások, akkor fajlagosan drága a termelés, a szolgáltatás, ez pedig egyenes oka az alacsony forgalomnak, ami viszont lehetetlenné teszi a vállalkozások növekedését. Ebben a hibás körben vergődik a magyar gazdaság két évtizede. Ha a második Orbán-kormány továbbra is az egyéni vállalkozók, a családi farmok és általában a kkv-szektor felé fogja átcsoportosítani a fejlesztési forrásokat, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy egy magasabb növekedési pályára kerüljünk. Közgazdászként és állampolgárként csak egy dologban reménykedhetünk: nem gondolják komolyan.

Csillag István közgazdász, 2002-2004 között gazdasági és közlekedési miniszter, az Eximbank volt elnöke

Mihályi Péter közgazdász, egyetemi tanár