Babarczy Eszter: Mi lesz ebből?
Amit nem ígértek, csak csöndben elterveztek, az teljes mértékben teljesült: minden hatalom koncentrálódott és minden hatalmi ág közvetlenül Orbán Viktor befolyása alá került.
Az önkormányzatok learatása a Fidesz számára viszont csak nagyon rövid távon lesz ok az örömre – hacsak nincs még egy-két trükk a kalapban. A devizahitelesek nyomorúsága egyének problémája, és egy-két év is eltelhet, míg a kormány elleni haraggá érik, különösen, hogy eddig nem sikerült erős érdek-képviseleti szervezetbe tömörülniük. Az önkormányzati szektor azonban szintén súlyosan el van adósodva. A jelzálogosok sírhatnak egyedül, de ha egy kisvárosban tovább kell csökkenteni a szolgáltatások színvonalát, újabb iskolákat kell becsukni – vagy átadni az egyháznak –, újabb kórházi kapacitások süllyednek az elfekvők szintjére, akkor kisvárosok fognak sírni.
Könnyen lehet, hogy némi államosítással le lehet venni terheket az önkormányzatok válláról. Úgyis benne vagyunk már, miért ne államosítanánk kórházakat és iskolákat? Persze akárhová pakolja a kormány ezeket a költségeket, valahol valaki majd fizet értük. Nem a kisvállalkozások – nekik már megígértük az adócsökkentést. Nem a lakosság – nekik megígértük, hogy senki nem jár rosszul az egykulcsos adóval. Nem privatizációs bevételekből fizetünk – elvégre nem privatizálunk, legfeljebb titokban. Mi marad? Államkötvények – vagy az EU és az IMF. Rendben, Lázár János felvetette az energiaszektor megadóztatását is. Nyilván olcsóbb lesz a gáz és az áram ezek után.
Őszintén várom, milyen kommunikációs trükkel veszünk majd fel úgy kedvezményes hitelt, hogy igazából fel sem vesszük, pláne nem a hitelezők által diktált feltételek szerint. De ha Orbán nagyon belefeledkezett az Ugocsa non coronat mámorba, ki tudja, mi lesz itt a költségvetésben.
Bogarásztam egy kicsit a közelmúlt sajtójában. A Magyar Nemzet 2009-ben megfújta az apokalipszis harsonáit, amiért a forint (akkor éppen lefelé tartó ágban) súlyosan veszélyezteti az önkormányzatok finanszírozását. Ez persze, kétség ne férjen hozzá, újabb elem volt az előző kormány bűnlistáján. A napilap idei online változatában két cikk foglalkozott a devizaadósság kérdésével. Az egyik (augusztus 28.) a spekulánsok sajtókapcsolatait firtatta. Konkrétan: a Bloomberg tudósítóját vádolják hazaárulással, amiért az „államcsőd”-kommunikációt és az „IMF-tárgyalást” a nemzetközi spekulatív tőke bérenceként (vagy valaki más fizeti szerencsétlen tudósítót?) nem úgy tálalta, ahogy az mno.hu szerint kellett volna. Ez is bizonyítja, hogy a belső ellenség dolgozik a forint gyengítésén.
Ezután elővettem Szapáry György – még MNB-alelnökként tartott – előadását is 2004-ből, amelyben megfogalmazza az MNB feladatait, és megindokolja, miért kellett feladni az árfolyamsávot. A devizaadósság rosszat tesz egy államnak, főleg, ha elszáll a valutája. Államkötvényekkel biztonságosabban lehet kezelni az ilyesmit. A kormány láthatólag ezt a tanácsot követi (bár persze kevésbé figyel a jegybank függetlenségének feltétlen megőrzésére, s Szapáry egyéb intéseire az inflációval és a költségvetési egyensúllyal kapcsolatban).
Lázár János például, amikor az ország finanszírozásáról nyilatkozott, lényegében ezt a receptet vette át. Amíg a kötvények kelendőek, ezzel nincs is baj. De ha néhány gonosz hitelminősítő netán leosztályoz minket, az államkötvények is többe fájnak majd. Persze lesznek belső árulók, akik életfogytiglani börtönt érdemelnek, amiért pénzügyi információkat szolgáltattak a nemzetközi hitelminősítőknek, de ez aligha segít az országon.
A kormányzás abban a pillanatban kezdődik majd, amikor ezekkel a dilemmákkal kell szembesülni. A Fidesz híres arról, hogy minden szavazatot számon tart: itt ötszázezer, amott egymillió, de még kétszázezerért is érdemes lehajolni, ha nagy a verseny. 1,5 millió devizahiteles túlságosan is nagy falat. Ezt tetézik most meg 3500 önkormányzattal, amelyek közül több száz súlyosan el van adósodva. A legszebb retorika sem mentheti, ha az állampolgárnak kevesebb lesz a számláján, elmarad a rég várt csatornázás, és a forintárfolyam rettegéssel tölt el kétmillió családot.
Ha nagy a verseny, ötszázezer szavazat is döntő lehet. Ha van verseny, másfél millió szavazat mindent eldönthet. Jelenleg azonban nincs verseny. A Fidesz azzal számol, hogy nincs alternatívája – és, ha a jelenlegi ellenzéket nézzük, ez a legrealistább feltevés, ami valaha megfordult a fejükben az elmúlt hónapokban. Nem tetszik valami? A kiábrándult szavazók majd nem mennek el szavazni. Amíg nincs kire, amíg az MSZP még mindig a régi gárdával halad, amíg az LMP meg sem tud szólalni egyetlen releváns témában sem, addig nincs verseny.
Nem kell a Fidesznek felszámolnia a demokráciát – ezt a szívességet az ellenzéki pártok megteszik helyette.
