Az idézett megfogalmazás félrevezető. Magyarországot, mint olyat, soha nem volt szokás „becsmérelni”, a magyar embereket se, tulajdonságaikat se, épp ellenkezőleg. A „magyar(os)” vendégszeretet, sőt a „magyar(os) észjárás”, amelyre Orbán Viktor unos-untalan hivatkozik, emberemlékezet óta elismerés tárgya. Politikai rendszertől, kormánytól függetlenül.

Ezért nem irigylem Orbán és Martonyi diplomatáit, mert immár parancsba van adva, hogy Magyarországot össze kell téveszteniük a magyar kormánnyal. Ha ez utóbbira sár esik, akkor úgy kell tenniük, mintha az országra esne. Kellemetlen.

De ez csak a történet eleje. Volt szerencsém szinte ugyanabban az időben Magyarországot külföldön szolgálni, mint Martonyi Jánosnak. (Ő Brüsszelben, az unió és a NATO székhelyén, a legbizalmibb állásban, én Londonban.) Szerintem vannak közös emlékeink, amelyek a brüsszeli vagy épp londoni lapok levelezési rovataiból származnak. E rovatokban rendre felbukkantak közép-afrikai, elő- és kelet-ázsiai, dél-amerikai nagykövetek írásai. A követek – nem valószínűsíthetően, hanem egészen bizonyosan minisztereik parancsára – általában kikérték maguknak a „véleményformáló” helyi lapok kormányaikról szóló kritikus hangvételű írásait, és szorgalmasan magyarázgatták, hogy a leírtaknak/olvasottaknak épp az ellenkezője igaz.

Nem diktatúra van, hanem demokrácia, nem jogsértés, hanem törvényesség, nem rablás, hanem szabad piacgazdaság és így tovább. Miként Martonyi pontosan tudja, ha egy ország közröhejjé akar válni, akkor ennek a legbiztosabb receptje, hogy nagykövete elkezdi olvasói levelekkel bombázni a Timest, a New York Timest, a Frankfurter Allgemeinét, a Standardot vagy épp a Corriere della Serát. Megvédi hazáját – nem, nem azt, hanem kormányát – az újságírói „becsmérlésektől”. E leveleknek soha foganatjuk nem volt. Soha nem voltak képesek eltántorítani egyetlen lapot sem attól, hogy a maga szuverén véleményét megfogalmazza. Sőt azt mondanám, a fogadó ország sajtója „többletmotivációt” kapott attól, ha egy nagykövet a mundér becsülete védelmében kesztyűt próbált neki dobni.

Van azonban „forgatókönyv” a sajtó diszkrét befolyásolására. Az Orbán-kormány is ügyesen tud élni ezzel olykor. Csak el kell „kapni”, meg kell hívni egy kis baráti beszélgetésre, ebédre egy ismert újságírót, aki – mondjuk – vagy „ideológiai” okoknál fogva utálja a szocialistákat, vagy nem őket, hanem a tőről metszetten nem szocialista, ultraliberális közgazdaságtant is, és meg lehet győzni… Miről is? A saját igazságuk felől. Például hogy az IMF elleni „szabadságharc” jó. Nem vagyok képes ellenállni cinizmusomnak, amikor azt mondom: ez a jobb módszer. Tartson egy nagykövet élénk, de halk sajtókapcsolatokat olyan emberekkel – mindenütt vannak –, akiket egyvalamely kormányzati filozófiához rokonszenv, politikai irányhoz ellenszenv fűz. Az olvasói levelekről meg tessék gyorsan elfeledkezni.