A külügyminiszter nem cigányozott, nem zsidózott, mindössze megengedett magának egy sarkos – és kétségkívül erősen vitatható – föltételezést. S ez elég volt ahhoz, hogy a szabadelvű frakciók politikusai – kik akkor a Ház közel egyharmadát alkották – kivonuljanak az ülésteremből.

Röpke húsz év alatt eljutottunk odáig, hogy az Országgyűlésben jobbikos képviselők cigánybűnözésről szónokolnak, a tavaly Orbán Viktor jelenlétében kódoltan, de félreérthetetlenül zsidózó Hende Csaba pedig – kinek idevonatkozó beszéde még mindig olvasható a Polgárok Házának honlapján – beülhetett Mészáros Lázár, Görgey Artúr és Aulich Lajos bársonyszékébe – mintha ez lenne a legtermészetesebb: semmi kivonulás, semmi határozott viszonválasz.

Az ingerküszöb ily magasra ugrásához persze az is kellett, hogy a liberalizmus képviselet nélkül maradjon a Házban.

Június 29-én két olyan jelöltből választottak a képviselők államfőt, kiknek 1990 előtti tevékenysége nem volt éppen kompatibilis a szabadság eszméjével. Húsz évvel a rendszerváltás után nem akadt a háromszáznyolcvanötből ötven képviselő, aki egy makulátlan múltú jelöltet állított volna. Az előző Országgyűlés sem vitte túlzásba a közelmúlt föltárását, de a liberális Gulyás József személyében legalább volt egy képviselő, aki mindent megtett azért, hogy húsz évvel a rendszerváltás után nyilvánosságra kerüljenek az ancien régime titkosszolgálati anyagai. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült, az új Házban viszont senki sem vette át tőle a stafétabotot. A jelenlegi Országgyűlésben egyetlen párt sincs, mely a szabad piacgazdaság, a kapitalizmus képviseletét teljes mellszélességgel fölvállalná.

Az, hogy a föntiek vagy a föntieknek bizonyos részei a Fideszre, az MSZP-re és a Jobbikra vonatkoznak, a Nyájas Olvasó előtt aligha szorul bizonyításra. De az Országgyűlésbe jelentős részben szabadelvű szavazatokkal bejutott LMP is tettestárs. Szabadelvű szemszögből mi a probléma az LMP-vel? A teljesség igénye nélkül nézzünk négyet.

Egy. Az LMP frakcióvezetője, Schiffer András a Magyar Demokratának (!) nyilatkozva májusban kijelentette: „az emberi jogi liberalizmus nem feltételezi azt, hogy valaki gazdaságpolitikai kérdésekben is liberális legyen”, „a huszonegyedik században az emberi jogi liberalizmus és a gazdasági liberalizmus lényegében kölcsönösen kizárja egymást”. (Már az a tény is elgondolkodtató, hogy Schiffer interjút adott egy rendszeresen zsidózó és cigányozó lapnak.)

Kettő. Schiffer az egykulcsos adó bevezetését rosszallva azt kérdezte Orbán Viktortól, hogy mikor hívja meg Bokros Lajost a kormányába. A jelenlegi kormány szinte minden lépése bírálható szabadelvű szemszögből, de éppen az egykulcsos adó nem.

Három. A poszthippik – vállvetve a többi parlamenti párttal – továbbra is fönn kívánják tartani a földmoratóriumot, ártva a magyar parasztnak is, akinek így a földje jóval kevesebbet ér, mint amennyit normális, szabad piaci körülmények között érhetne.

Négy. Miután a Jobbikhoz közel álló, újnyilas szellemiségű Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke, Zagyva György Gyula és munkatársai a Magyar Szigeten megfenyegették és megalázták a Hetek két újságíróját, az LMP egy hétig néma maradt. Akkor a párt képviselője, Dorosz Dávid ugyan nyílt levelet írt a legfőbb ügyésznek, melyben vizsgálatot kér a történtekkel kapcsolatban, de a Jobbik politikai és erkölcsi felelősségére a párt egy szóval sem tért ki azóta sem.

Az utóbbi években a szabadelvű eszmeiség sok elemét befogadó MDF az áprilisi választáson a porba hullt, a magát liberálisnak valló – és részben valóban az – SZDSZ, ha lehet, még inkább előrehaladt a teljes amor tizáció rögös útján: de facto megszűnt létezni.

Érdemes tehát elgondolkozni egy új, szabadelvű párt megalapításának lehetőségén.

Az 1989-es Szabadelvű Párt – nevezzük így, amíg valaki nem talál ki jobbat – fölvállalná 1988–1990-et mint a magyar történelem 1956 óta legnagyszerűbb és legfelemelőbb időszakát. Vallaná, hogy a rendszerváltás –és nem „úgynevezett rendszerváltás”, „rendszerváltozás”, még kevésbé „gengszterváltás” – akkor és nem 2010-ben volt, s hogy azt nem „az átmenet két zavaros évtizede” követte, hanem – minden hibájával és hiányosságával együtt – a ma elképzelhető legjobb, legracionálisabb és legerkölcsösebb politikai és gazdasági berendezkedés: demokrácia és kapitalizmus. Kertelés nélkül kimondaná, hogy az elmúlt húsz évben szabadság volt, így – mivel a szabadság önmagában is érték – ez a két évtized jobb volt, mint az azelőtti hetven, és ennek megfelelően föllépne a horthysta és a kádárista restaurációs kísérletekkel szemben a szimbolikus politika szintjén is. Ennek jegyében minden tőle telhetőt megtenne a mostani kétharmados többség által részben lerombolt 1989–90-es alkotmányos rendszer helyreállításáért, és a nemzeti együttműködés rendszerével szemben a fékek és ellensúlyok rendszerét preferálná. Folyamatosan emlékeztetne rá: az Ellenzéki Kerekasztal nagyjai – Tölgyessy Pétertől Sólyom Lászlón át Kövér Lászlóig – remek munkát végeztek a rendszerváltás alkotmányjogi fundamentumainak lerakásakor.

Mindemellett az 1989-es Szabadelvű Párt sürgetné az ún. „szavazófülkés forradalom” előtti húsz év hibáinak korrigálását. „Leszámolást nem, de elszámolást igen” – hirdette az SZDSZ 1989-ben, de az elszámolás a párt tízéves kormányzati tevékenysége alatt nem történt meg. Jobb későn, mint soha. Ugyancsak az elmúlt húsz év egyik súlyos mulasztása egy olyan párt- és kampányfinanszírozási törvény megalkotása, amely az átláthatóságot és a számonkérhetőséget állítja a képmutatás és a korrupció helyébe, lásd Hack Péter idevonatkozó munkásságát.

A szabadelvűek nemcsak a parlamenti pártok rasszista megnyilvánulásainak lennének legkövetkezetesebb ellenfelei, hanem a rasszizmussal szembeni közönynek is. A Magyar Szocialista Párt honlapja szerint még mindig a párt XIII. kerületi önkormányzati képviselője Döry Miklós, aki a képviselő-testületi üléseken az elmúlt években többször is rasszista kijelentéseket tett. Ennélfogva az MSZP részéről minden antirasszista megnyilvánulás hiteltelen – legyen az bármenynyire jogos is. Számos más példa is hozható – mint pl. az LMP és a Jobbik szóvivőinek, Vágó Gábornak, illetve Duró Dórának közös, az Origónak adott, baráti hangvételű interjúja –, amikor a liberálisoknak kötelességük lenne teljes erkölcsi súlyukkal megszólalni.

A leendő szabadelvű politikusok nem fognak diskurálni a Jobbik képviselőivel a Parlament folyosóján. Szemben a mostani parlamenti pártok számos képviselőjének gyakorlatával: nincs tegeződés, haverkodás, pláne közös interjú egy szélsőjobboldali rasszista párt politikusaival.

Schiffer András tévedett, amikor a Magyar Demokratának azt mondta, hogy „a huszonegyedik században az emberi jogi liberalizmus és a gazdasági liberalizmus lényegében kölcsönösen kizárja egymást”. Egy autentikus liberális párt a gazdasági protekcionizmus rendíthetetlen ellenfele, viszont a gazdasági fölemelkedéshez szükséges nagy reformok – lásd Bokros Lajos idevonatkozó munkásságát – támogatója lenne. Ha a kormánytöbbség a gazdasági élet résztvevőjeként tekint magára és/vagy a szociális demagógia eszközéhez nyúl, a liberálisok nem hallgathatnak, nem mondhatnak le a gazdasági racionalitásról. S erre lenne is társadalmi igény: a kórházi napidíjról, a vizitdíjról és a tandíjról szóló 2008-as népszavazás szerint a politikailag aktív közönség mintegy hatoda ki tud állni a szociális demagógiával szemben.

Ha nem is azonnal, de – a 2014-es választásra gondolva – egy-két év múlva már mindenképp érdemes lenne megalakítani az 1989-es Szabadelvű Pártot.

Ha egy morálisan vállalható politikusok által alakított szabadelvű párt 2014-ben nem képes átugrani az ötszázalékos küszöböt, akkor az egészet megette a fene, és érdemes elgondolkodni a Burmába való diszszidáláson.

A szerző bölcsész