Számháborúba nem szívesen bocsátkozom, azt meghagynám az energetikai koncepció, a megvalósíthatósági tanulmány, a beruházási javaslat stb. készítőinek, lőjék halomra egymást. A filozófia szintjén – na jó, egy kicsit alatta – azért akadhat néhány megfontolandó szempont.

A teljesség igénye nélkül:

Először is prognosztizálni kellene a jövő évtizedek hazai villamosenergia-fogyasztását. Elfogadható tűréssel és folyamatos karbantartással ez nem ördöngös feladat, de azért ne bízzuk a szűk szakma képviselőire. Például a nyolcvanas évek elején még határozottan állították, hogy a felhasználás a következő tíz évben meg fog duplázódni. Ha rajtuk múlik, párhuzamosan építettünk volna egy dunántúli eocénerőművet, egy északkelet-magyarországi ligniterőművet, és talán még az atomerőmű bővítésébe is belefogtunk volna. Most mi látnánk el fél Európát villamos energiával, és minimum egy államcsődön is túl lennénk.

Ha megvan a mennyit, jöhet a miből. Tény, hogy a 80-as évek óta új, nagy alapkapacitású erőművet nem helyeztünk üzembe. A tulajdonosok közreműködésével szükség van a teljes erőműpark várható élettartam- és kapacitásvizsgálatára. (Mennyivel könnyebb lenne, ha az erőművek többségét dőre módon nem privatizáltuk volna. Most nemcsak a vizsgálat, a döntés-előkészítés és a döntés egyszerűsödne, de azóta és ezután is az állami költségvetést gyarapítaná az adók és járulékok mellett a nem kevés adózott nyereség is.)

Tehát az állam és az erőmű-tulajdonosok közösen mérjék fel a ma működő erőművek várható élettartamát, a szükséges leállításokat, kapacitáscsökkentéseket, a lehetséges bővítéseket, új létesítési elgondolásokat egy időskálán. Az állam részéről áttekintendők a villamosenergiával való nemzetközi kereskedés lehetséges változatai is.

Ha ez megvan, nagyjából megbecsülhető, mikor lesz óhatatlanul szükség nagy alapkapacitású erőmű üzembe helyezésére. Nagy kérdés, hogy ez milyen üzemanyaggal működjön.

Az egyébként szimpatikus megújulóenergia-források többsége – nap-, szél-, föld-, bioenergia – sajnos szóba sem jöhet kis kapacitásuk, változó rendelkezésre állásuk miatt. Hazai viszonyaink között vízerőmű építése tisztán energetikai célból nem reális, legfeljebb hab lehet egy vízgazdálkodási, hajózási vagy egyéb okokból megvalósuló fejlesztés tortáján. (Ezzel pedig egy újabb rendszerváltásig egyébként sem számolhatunk.)

Az elkövetkező 30-40 évre szénhidrogén – olaj, gáz – fűtőanyaggal működő alaperőművet csak nagyon jelentős korrupciós összeg felajánlása esetén javasolnék. Illetve akkor, ha elhatározott szándékunk, hogy nálunk legyen a világon a legmagasabb az áram fogyasztói ára.

Maradnak a szénféleségek és az urán. A csernobili baleset óta az atomerőmű szóra hideg futkos a hátunkon, bár sokat okultunk is belőle. Való igaz, a szénerőművek és az atomerőművek környezetet károsító hatása totálisan eltérő típusú.

A szénerőművek normál üzemmódban is, folyamatosan terhelik szűk és tágabb környezetüket szilárd és gáznemű anyagokkal. Az előbbiek közül a salak és a leválasztott pernye eltemethető, a kéményen kibocsátott pernye – amelynek éves mennyisége akár több tízezer tonna is lehet – életminőséget rontó kényelmetlenséget okoz néhány kilométeres körzetben. Elkerülhetetlen továbbá a szén-dioxid-kibocsátás, amely tudomásunk szerint hozzájárul bolygónk felmelegedéséhez, ezért nemzetközi előírásokkal korlátozni próbálják. Egy új nemzeti szén-dioxid-forrás gondot okozhat a korlát betartásában vagy csökkentheti a kvóta ki nem használt, értékesíthető részét. Bizonyos szénerőművi üzemzavarok – pl. a pernyeleválasztó meghibásodása – esetén a környezet szennyezése hirtelen a többszörösére nőhet, de a termelőegység leállításával az esemény gyorsan megszüntethető, és javítás után visszaállítható a szabványoknak megfelelő állapot. Lehetnek ritka, extrém balesetek – kazánrobbanás, turbinaszétrepülés – amelyek akár több ember halálát is okozhatják, de ritkán terjednek túl az üzem határain.

Az atomerőművek normál üzemmódban gyakorlatilag nem terhelik biológiai környezetüket, beleértve az ekkor is keletkező különféle radioaktív anyagok biztonságos elhelyezését is. A kisebb-nagyobb üzemzavarok döntő többsége sem függ össze a nukleáris biztonsággal, elhárítás után visszaállítható a normál üzemi állapot. A nukleáris berendezésekkel kapcsolatos meghibásodások sem járnak általában környezetszenynyezéssel, legfeljebb a helyreállítás időigényesebb. Kis valószínűséggel azonban bekövetkezhetnek olyan balesetek, amelyek akár országnyi vagy földrésznyi területeken okozhatnak tömeges károkat emberi egészségben vagy életben is. Ez a kockázat a személyzet jobb kiképzésével, műszaki-technikai intézkedésekkel csökkenthető, de teljesen ki nem küszöbölhető. Mivel a biztonság növelésének magasak a költségei, gazdasági-biztonsági kompromisszummal számolhatunk. (Hasonlóan az emberi társadalom más területeihez, mint a közlekedés, az egészségügyi ellátás, az építőipar, a sport stb.) Hazánkban például nem célszerű a környező országok atomerőműveinél lényegesen magasabb biztonsági szinten új létesítményt tervezni, mivel az esetleges külföldi balesetek – az uralkodó szélirány miatt – nagyobb kárt okozhatnak nálunk, mint egy Pakson bekövetkező hasonló meghibásodás. A vállalható kockázattal üzemeltethető atomerőmű építési költségei többszörösen meghaladják a hasonló kapacitású szénerőművekét. Igaz, az üzemanyagköltségek vonatkozásában éppen fordított a helyzet.

Ha a tervezés megindításától a teljes élettartam és utófeladatok (rekultiváció, kiégett fűtőanyagok időtlen időkig való tárolása) során felmerülő összes költséget a termelt villamos energia egységére vetítenénk, a fajlagos energiaköltség az atomerőmű és a szénerőmű esetében, úgy vélem, jelentősen nem térne el egymástól. A bizonytalan, nehezen prognosztizálható tényezők – pl. a kamatok – miatt persze kihozható olyan eredmény, amilyet a számítás megrendelője elvár, de nem hiszem, hogy pusztán ennek alapján megalapozottan lehetne választani. (Az persze döntő lehet, ha valamelyik változathoz és csak ahhoz uniós támogatás szerezhető.)

További fontos kérdés a finanszírozás módja. Magánberuházás esetén ez nem gond. De ennek még szénerőmű esetén sem örülnék, mivel az állam ármegállapító funkciója szerintem formális. Amíg az országnak szüksége van villamos energiára, az erőmű-tulajdonos úgyis elfogadtat minden költséget, amit nem szégyell. A profit pedig valószínűleg külföldre oson. Az atomerőmű magántulajdonát végképpen nem venné be a gyomrom, mert – hazai és nemzetközi felügyeleti hatóságok ide vagy oda –megmaradna az aggodalmam, hogy az esetleg ezer kilométerekre dekkoló tulajdonosok profi térdekeiket többre tartják a biztonságnál. Politikai megfontolásokból persze bármilyen elhatározás születhet.

Kérdés, hogy az államháztartás jelenlegi és a közeli jövőben várható helyzete lehetővé tesz-e állami finanszírozást, mivel az nyilvánvalóan csak hitelből lehetséges. (Ezen a tényen az sem változtat, hogy a Magyar Villamos Művek Zrt. vezetői szerint az árbevételekből jelentős öszszegeket különítettek el az erőműpark pótlására. Belátható, hogy eladósodott államháztartáson belül elkülönített megtakarításból megvalósított fejlesztés forrása valójában külső hitel.) Ha továbbra is olyan hitelekre számíthatunk, amelyek csak a hitelnyújtó számára kedvezőek, akkor nemleges a válasz. Kölcsönös előnyök alapján viszont megcélozható olyan – a magyar államadósság finanszírozásától elkülönítve kezelt – konstrukció, amely a beruházást hitelből finanszírozza, a törlesztés pedig a termelés beindítása után az árbevételből történik. Szénerőmű esetén kisebb a hitelösszeg és a törlesztés, atomerőműnél magasabb tőketörlesztés fedezhető az alacsonyabb üzemköltség révén. (Az üzemköltség terén a kormányzat szakszerű és határozott kell legyen. A kiemelten veszélyes üzem miatt ugyanis az atomerőmű üzemeltetői hajlamosak az indokoltnál hoszszabb pórázt kialkudni maguknak. Előfordulhat például, hogy első osztályú kosárlabda- vagy focicsapat nélkül képtelenek garantálni a nukleáris biztonságot. Attól tartok, hogy egy állami atomerőmű alapos vizsgálata után kiderülne, hogy a BKV hozzá képest olyan, mint a Bábszínház a Nemzetihez viszonyítva.)

Még egy szempont a mérlegeléshez. Hazánk eocén és liász korú szenekkel, lignittel és uránnal is rendelkezik. Bolygónk uránkészlete gyakorlatilag kimeríthetetlen, alkalmas az élővilág teljes kiirtására is és energetikai felhasználásra is. Ha az előbbire voksolunk, akkor ne is gondolkodjunk tovább. Utóbbi esetben a meg nem újuló erőforrásokat legjobban kímélő energetikai megoldással élünk.

A szénféleségek bármikor elégethetők erőművi kazánokban. Ha ezt a tevékenységet halasztjuk – mivel a jobb külföldi szénbányák idővel kimerülnek – a hazai széntermelés gazdaságossága folyamatosan javul. A szénhidrogén mezők fokozatos kimerülésére tekintettel a hazai szenekre néhány évtized múlva még lakossági-közületi tüzelőanyagként is szükség lehet. De a technikai fejlődéssel egyre inkább szóba jöhetnek tovább feldolgozandó nyersanyagként is, például a vegyiparban. Ha addig nem égetjük el őket erőművi kazánokban!

Nagyon szeretem a gyermekeimet és az unokáimat, ezért én, ha kérdeznének, minden érvet összevetve arra szavaznék, hogy a soron következő nagy alapkapacitású erőmű egy műszakilag jól bevált, biztonságos atomerőmű legyen.

Hoppá, egy pillanat! Úgy hírlik, már fejlesztik az utazóhullámú reaktort, a terrapowert. Ez dúsítás nélkül, teljes mértékben képes kiégetni a természetes uránt, sőt, miden radioaktív hulladékot is. Lehet, hogy aki a közeli jövőben hagyományos atomerőművet épít, jól ráfázik a sietségre?

A szerző villamosmérnök