Számos megszólaló abból indul ki, hogy Magyarországon az emberek keveset dolgoznak; nem is szeretnek dolgozni, és ha tehetik, a legelső adandó alkalommal nyugdíjba menekülnek. Ezzel szemben az igazság leegyszerűsítve is az, hogy bár valóban kevesen dolgoznak, de ők nagyon sokat. Azokban a nyugat-európai társadalmakban, ahol a miénknél lényegesen magasabb a nyugdíjkorhatár, valószínűleg azért dolgoznak viszonylag kevés zokszóval egyre tovább, mert ott többen tapasztalhatják azt, amit ma nálunk kevesen: hogy dolgozni jó! Jó ott, ahol olyan a légkör a társadalomban, hogy a munka révén jobban lehet boldogulni, mint gátlástalansággal, a szabályok megszegésével. Jó akkor, ha a munkával az idősödő embert sem terhelik meg jobban, mint amennyi a teherbíró képessége. Jó akkor, ha a munkát megfizetik – például ha a munkajövedelem érzékelhetően több, mint a nyugdíj vagy a segély. Dolgozni jó ott, ahol a gazdasági helyzet és a jogi szabályozás nem állítja szembe a különböző társadalmi csoportokat. Dolgozni jó – akkor, ha az ember nemcsak munkaképes, hanem talál is munkát.

Dolgozni igenis jó ott, ahol nem elviselhetetlen mértékű a bizonytalanság. Ahol a gazdaságpolitika és a jogi szabályozás ösztönzi, sőt ha kell, kikényszeríti, hogy az ötvenes, sőt a hatvanas éveiben járó, tapasztalt ember is találjon új munkahelyet, ha elveszíti a régit. Nálunk sajnos az egymást váltó kormányok nagyon kevés eredményt tudtak felmutatni e bizonytalanság ellenében. Mivel minden választáson nyugdíjasszavazatokat akartak vásárolni, így azt a hamis látszatot keltették, hogy a nyugdíjba meneküléssel megszűnik a bizonytalanság. Láthattuk itthon a 13. havi nyugdíj esetében vagy Romániában az ottani alkotmánybíróság által megsemmisített nyugdíjcsökkentési terv elfogadásakor, mennyire törékeny még a nyugdíjak nominális összegének biztonsága is.

A mostani fogalomrendszerben túl sok a kényszer, és túl kevés a motiváció. Aki csak abban lát megoldást, hogy korlátlanul emelni kell a nyugdíjkorhatárt, az voltaképpen abból indul ki, hogy a jelenlegi viszonyok – amikor krónikusan csekély a (legális) foglalkoztatottság, a bérek a megélhetési költségekhez képest alacsonyak, akinek jut állás, azt kizsigerelik, akinek nem, az szegénységbe süllyed – megváltoztathatatlanok. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlya nem hagyható figyelmen kívül. De ez önmagában kevés: egy demokráciában hosszabb távon akkor is fenntarthatatlan egy alrendszer, ha túl kevés embernek jó, és túl soknak rossz.