S nemcsak a jobbos médiabirodalomra vagy a legnagyobb bank vezetőjére gondolok, az ő álláspontjuk régóta ismert. Sok kisebb cég vezetőjére is, aki csak ritkán jut szóhoz a sajtóban. Érdemes odafigyelni ezekre a hangokra, talán ott is, ahol reflexből sütik rá a populista bélyeget Orbán nyilatkozataira. Igen, tudom, korábban ők is ugyanígy tettek. De olyan ez már, mint a farkát kergető kutya. Én már beleszédültem.

Valami azonban készülőben van. Az említett érzület sokakban mocorog (nemcsak bennünk, magyarokban), s a sokak úgy vélik, a dolgok így nem mehetnek tovább. Talán a kiszolgatottság a legjobb szó ennek az érzületnek a leírására. A kiszolgáltatottság az, amiből egyre többeknek elegük van. Hogy nem magunk irányítjuk a sorsunkat, hanem sodródunk nálunk jóval nagyobb hatalommal rendelkezők kénye-kedve szerint. S hogy ez ellen kellene tenni már valamit. Nem mindenki hívja ezt szabadságharcnak, leginkább azt mondják, hogy az érdekeinket kellene erőteljesebben képviselni.

Dőreség lenne, ha minderről nem vennénk tudomást. Lehet ugyan a racionalitásra, meg a józan észre hivatkozni, de az észszerűség tartalma is változik attól függően, milyen értelmezési mezőben képzeljük el. Ami a mostani pénzügyi világrendszerben racionális, az egy más alapokon nyugvóban éppenséggel lehet irracionális.

Afelől komoly kétségeim vannak, hogy gyökeresen fel lehete forgatni a kapitalizmus pénzügyi rendszerét. De hogy alapos köpölyözésre szorul, arról meg vagyok győződve.

A hagyományos válasz szerint ennek a gondolatnak még a felvetését is súlyosan bünteti a piac. Most azonban – úgy tűnik – nem ítéli meg olyan kritikusan a piac Orbánék leválási stratégiáját, mint azt kezdetben feltételezni lehetett. Bár jöhet még a farkát kergető kutyára dér, ennek ellenére tény, hogy az IMF-fel való szakítás nem lökte olyan mélységekbe a magyar befektetések, a forint vagy az államkötvények árfolyamát, mint amit a klasszikus receptek szerint gondolni lehetett. Sok minden más – például optimista külföldi hangulat – is kellett természetesen ehhez, ám ezzel együtt sem volt drámai az esés.

Amit javaslok tehát: ne üljünk fel a hatásvadász kijelentéseknek, de legyünk figyelmesek arra, ha új hangok szólalnak meg a pénzvilág ügyeit illetően. Kezeljük a helyén Matolcsy György minapi nyilatkozatát, hogy néhány távoli hivatlanok öröme kedvéért nem kell három százalék alá vinni a hiányt, mert tudjuk, hogy közben uniós forrásból finanszírozná az Új Széchenyi Tervet. Azonban nem kell egyből lesöpörni az asztalról a megszokottól eltérő véleményeket, pláne, ha nem jelentéktelen tömegek óhaja artikulálódik bennük. Tegyük inkább vizsgálódásunk tárgyává ezeket a véleményeket – az értelmes vitában, s a még értelmesebb valóságban majd eldől, mit érnek.