_A kérdésre adható egy (a főként baloldali és liberális köröknek) kézenfekvő és egy kissé mélyebbre hatoló (történeti alapokon nyugvó s talán zavarba ejtő) válasz. A kézenfekvő válasz úgy szólhat, hogy itt egy durva és antidemokratikus támadásról van szó a demokrácia, a jogállamiság és az alkotmányosság intézményeivel és normáival szemben. A kormánypárt – olvashatjuk a különféle ellenzékközeli sajtóorgánumokban –, kétharmada birtokában mindenfajta demokratikus tradíciót felrúgva, hibát hibára halmozva, kontár módon szembemegy nem csupán a hazai szokásjoggal, de Európával is (legutóbb az EU–IMF-delegációval folytatott tárgyalásokon), ezáltal két hónapos kormányzás után máris bukásra érett, és bukása törvényszerűen be is fog következni.

Nem vitatom most ezt a megközelítést. Helyette inkább egy másikat ajánlok, amelyet pár sorral feljebb történelmi alapon nyugvónak és zavarba ejtőnek neveztem. Azt állítom ugyanis, hogy a Fidesz „mozgását” pusztán a fent röviden leírt koordináta-rendszerben (alkotmányhoz, demokráciához stb. való viszonyában) nem lehet vagy nem eléggé mélyen lehet megérteni. A szavazófülkék forradalmán, a nemzeti együttműködésen (a nyilatkozaton és magán a fogalmon), a centrális erőtéren és (legújabban) a nemzeti centrumon lehet persze mosolyogni, de ezzel a problémát legfeljebb csak elhárítottuk magunktól. A probléma ugyanis messze nem (csak) a Fidesz, hanem maga az egész politikai hagyomány, amelynek a Fidesz – hogy is mondjam –, egy „kitüremkedése”. A Fidesz – ezernyi okból – most „visszatalált” a centrális erőtér masszív hazai hagyományához. Erről az újra előtüremkedő hagyományról kell tehát beszélnünk.

A HOLLAND POLITIKA PÉLDÁJA: ALKU ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS

Mielőtt azonban erről esnék szó, válasszunk ki egy olyan európai országot, ahol nemrégiben – Magyarországhoz hasonlóan – parlamenti választásokat tartottak, s vessünk egy rövid pillantást néhány összefüggésre. Ilyen ország Hollandia, ahol történetesen (s ez már nem éppen hasonlít Magyarországhoz) az egyik liberális párt (VVD) nyerte meg a 2010. évi parlamenti választást. Tegyük hozzá: történelme során először! A választások óta ott is két hónap telt el, s a nemzetközi politikára (is) figyelő közönség tudhatja, hogy ezalatt a hatvan nap alatt sem sikerült közelebb jutni a kormányalakításhoz. A győztes párt először a jobboldali, majd a baloldali pártokkal folytatott koalíciós tárgyalásokat, ám egyik vonallal sem tudott zöld ágra vergődni. Egyelőre nem látható, mi lesz ennek a folyamatnak a vége.

Miért is hozom elő mindezt? Nyilvánvalóan azért, mert rá szeretnék mutatni a holland politikai hagyományoknak a magyartól teljesen eltérő, de hasonlóképpen determináló szerepére. Most csak két momentumot ragadnék ki ebből a hagyományegyüttesből. Az első: a koalíciós alkudozások szerepe és folyamata. 1956-ban 122 napig, 1973-ban 163 napig tartott a kormányalakítás, ám a csúcsot 1977 jelenti, amikor 208 napig nem sikerült megalakítani az új kormányt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 1956-ban a megalakult új kormány mindössze 60 napig volt hivatalban, de például az 1982-ben létrejött kormány sem húzott ki többet 4 hónapnál. Az ugyancsak 1982-ben létrejött kereszténydemokrata-liberális kormány 43 hónapos működési ideje kormányzási időtartamcsúcsnak tekinthető Hollandiában.) A második: a koalíciós variációk kérdése. Hollandia XX. századi politikatörténetében mindenki mindenkivel kormányzott már, és semmiféle kormányzati kombináció nincsen kizárva! A hollandok számára bármilyen kombináció természetes, és a VVD ezért még a szélsőségesnek mondott Szabadság Párttal is tárgyal – az más kérdés, hogy nyilván nem ez az opció rejtőzik a szíve csücskében.

A hagyományról van tehát szó, illetve annak a mában is ható orientáló erejéről. Ott, ahol egyáltalán nem okoz gondot a kormányalakítás akár fél évnél tovább húzódó folyamata, ott az állampolgárok megszokják a politikának ezt a komótos, ugyanakkor – a gyakori kormányváltások miatt – mégis hektikus természetét. Hollandiában elképzelhetetlen lenne olyasmiről beszélni, hogy az egyik párt tökéletesen és végletesen kizárja a másikkal való együttműködést. Ilyenről ott szó sem lehet. A politikai kultúra szerves része – és a holland tolerancia fokmérője –, hogy a politikai riválisok tökéletesen megtanulták kezelni ezt a kérdést, s ezért náluk az idő előtti kormányválságok és -bukások is megszokott jelenségnek számítanak.

MAGYAR HAGYOMÁNY: KIZÁRÓLAGOSSÁG ÉS FELLENDÜLÉS

Ezzel szöges ellentétben áll a hazai politikai hagyomány. Kezdjük az egyszerűbb résszel. Nálunk a választások eredménye történelmileg általában egyértelmű: vagy egypárti, vagy egy nagy és egy szatellitpártból alakuló kormány alakult 1867-től egészen 1945-ig, és nem volt szükség különösebb kormányalakítási alkudozásokra (nézzük meg, milyen szépen simult bele ebbe a trendbe a 2010. évi választás is). Nálunk a politika egyik alaptörvénye immár másfél évszázada, hogy a választások után gyorsan kell kormányt alakítani, mert „ezt várja el tőlünk a közvélemény és ez is a szokás”.

A hollandok pepecselnek a kormányalakításaikkal, mi ellenben gyorsak vagyunk ebben (két-három hét és áll a kormány). Csakhogy a gyorsaságnak megvan az ára. Három ilyet említenék. Az első: akik kormányra kerülnek, bízhatnak abban, hogy ott is maradnak, lényegében teljesítményüktől függetlenül. Ráadásul a magyar történelemben sokszor nem is egy ciklusra! A második: ebben azért bízhatnak, mert az ellenzéknek általában nincs elegendő ereje, hogy átrendezze a politikai palettát, például, hogy időelőtti választást kényszerítsen ki. S a harmadik: mivel hagyományosan hiányzik az ellenzék ereje és befolyása, az igazi mozgások a kormányzati térfélen belül zajlanak le. A nagy, domináns vagy centrális kormánypártokon belül állandó a felfordulás, miniszterelnökök buknak meg ciklus közben, hogy aztán ugyanabból a pártból kineveztessen a helyükre (persze választások nélkül) egy másik. 1867 és 1945 között pontosan így történt. És megjósolhatóan így fog történni most is, ha a kialakult parlamenti arányok tartósak maradnak.

A magyar hagyománynak ez az alapjellege, de persze erről alig valamit kellett tudnunk az 1990 utáni korszakban, hiszen akkor – úgymond – minden elölről kezdődött. Például a váltógazdálkodás napi valósággá vált – 1990-től 2006-ig mindig más nyerte a választásokat. Pusztán ebből az egy „mérőszámból” arra következtethetnénk, hogy Magyarország túljutott a hagyományok általi determináción. Aztán egyszer csak Kötcsén elhangzott Orbán Viktor beszéde a „centrális erőtérről”, és a hazai közéletben ez kisebb robbanást idézett elő. Sokak számára ezzel a beszéddel „lepleződött le” a Fidesz antidemokratikus hatalomkoncentrálási szándéka. Ennél azonban jóval pontosabb megfogalmazás, ha azt mondjuk, hogy a Kötcsével meginduló folyamat voltaképp a hazai hagyományt akarja újra életre kelteni. S ebben a hagyományban – minden történelmi periódusunkban – egy domináns erő mozgatja a szálakat, miközben persze a parlamentáris kellékek jó része rendelkezésre áll.

A NEMZETI CENTRUMOK ORSZÁGA

A fentebb kiemelt holland példában számunkra az a legnagyobb tanulság, hogy miként lehet megtanulni egy országban az együttműködést. Úgy, hogy a politikai riválisok mindenfajta koalíciós variációt kipróbálnak, megtanulnak nemcsak egymás mellett, de egymással és egymásért is élni. Magyarországon ez a fajta tanulási folyamat szinte teljesen hiányzik. Az 1867 utáni korszak Szabadelvű és Függetlenségi Pártja éppen úgy szemben áll egymással, mint 1919 után az Egységes Párt és a szociáldemokraták vagy a legitimisták, és ugyanúgy, ahogyan ma a Fidesz és az MSZP. A szembenállások logikája mit sem változott, miközben azért eltelt úgy száz év. Nos, ezen a logikán kellene változtatni, de persze csak akkor, ha egyáltalán felismerjük és értjük ennek a logikának a lényegét.

Amikor a mai Fidesznek az „alkotmányosságot veszélyeztető” lépéseiről esik szó, nem árt tudni, hogy a magyar történelem mindenkori „vádtoposzával” állunk szemben: a hazai ellenzék mindig vitatta a többségi párt alkotmányos érzületét, demokratikus, parlamentáris elkötelezettségét.

Ettől azonban még a többségi pártok „vidáman” regnáltak, sőt: nyugodtan mondhatjuk, hogy – ellentétben a hollandokkal, de más nyugati országokkal is – a magyar politikatörténet úgynevezett nagy eredményei szinte mindig olyankor következtek be, amikor egy nagy domináns párt uralma alatt intéződtek a dolgok.

Megint csak felvillantva: Budapest gazdasági és infrastrukturális kiépülése (1875–1890) éppenséggel a Szabadelvű Párt évtizedes centrális szerepének idején történt. Bethlen István (1921–1932) akkor konszolidálta gazdaságilag az országot, amikor tíz évig miniszterelnök volt, és pártjának nem létezett reális alternatívája. És – bármilyen döbbenetes –a lista folytatható, hiszen a Kádár-rendszert ma is sokan említik valamifajta „kispolgári modernizáció” példájaként. A kádárizmus aztán igazán nem mondható demokratikusnak, ám az is tény, hogy az adott viszonyok között a Kádár vezette párt az „eredményeit” azáltal érhette el, hogy domináns volt, ellenfelek nélkül működött. Amikor pedig (a 80-as évek végén) reális ellenfelei támadtak, azonnal meg is bukott.

Míg tehát a holland példában az ellenfelek folyamatos interakciójáról és egymáshoz való közeledéséről van szó, nekünk az a hagyományunk, hogy a „modernizáló”, „fejlesztő”, „stabilizáló”, „kiútkereső” stb., stb. hatalommindig „egyedül van”, vele szemben általában nem fejlődik ki egy őt érdemileg bíráló, esetenként őt és a tágabb közönséget újfajta belátásokhoz juttató politikai alternatíva.

Joggal kérdezhetik persze: és 1990 után?

Igen, az elmúlt húsz évben a négyévenkénti váltógazdálkodás Magyarországon korábban ismeretlen (mondhatni „holland”) rendszere alakult ki. Csakhogy ennek működtetéséhez mindenféle történelmi előfeltétel hiányzik, mindenekelőtt az a politikai kultúra, amelyben az ellenzék az őt leváltó új kormánnyal képes demokratikus versenyben együttműködni. Az alkotmányellenesség vádja már az Antall-kormányt is elérte, s kezdettől fogva lényegében a történelmi toposzok köszönnek vissza.

1990-től kezdve természetesen minden párt arra törekedett, hogy ne csupán egy ciklusban kormányozzon, de ez 2006-ig senkinek sem sikerült. Meggyőződésem, hogy az MSZP által elnyert 2006-os második ciklus nélkül nem érthető a Fidesz mostani kétharmada, centrális hevülete sem. A legviccesebb a dologban, hogy a Fidesz ma színtisztán úgy beszélhet, mint ahogyan Kádárék, hiszen a kétfajta „szélsőséggel” (MSZP és Jobbik) szemben önmagát „centrumként” határozza meg. Kádárék bal- és jobboldali elhajlókról beszéltek anno, s a Kádár-rendszer legitimációs alapzatát (ha egyáltalán volt neki) az biztosította, hogy a „mérsékeltek”, az „átlagosak”, a „mindennapiak” centrumaként határozhatta meg önmagát. S persze az „elért eredményekre” hivatkozott. Ahogyan most a Fidesz is.

MEGVÁLTOZTATHATÓ-E A HAGYOMÁNY?

A fentiek szerint az a hagyományos ellenzéki közbeszéd, amely a Fidesz fejére olvassa az alkotmányosság és a parlamentarizmus ellenében elkövetett „bűneit”, nem elégséges, mert nem tartalmaz elegendő innovációt, és egyáltalán nem kecsegtet azzal, hogy ezen a mostani „szembenállás-központú” helyzeten valaha is túllépjünk. A helyzet ugyanis az, hogy az e cikkben sokat emlegetett Hollandiával szemben nekünk nem elég a történelmi hagyományainkat „működtetni”, mert ha ezt tesszük, akkor egyúttal bele is ragadunk ebbe a hagyományba. Nekünk változtatnunk is kell az együttműködéshiányos politikai kultúránkon, és meg kell próbálnunk egy igazán életképes és „hagyományváltó” Magyarországot csinálni. Bármennyire is zord következtetés, de látnunk kell: a magyar társadalom sokkalta jobban hozzá van szok(tat)va a centrális erőtérhez, mint bármi máshoz, és éppen azért, mert a magyar politikai és gazdasági sikerek szinte kizárólag ilyen szituációkban jöttek létre.

Az ellentmondás nem kicsi: sikert akarunk centrális erőtér nélkül. Lehetséges?

A szerző politológus