Mérnöki, de legalábbis gyakorlati pályára szánják.

Kiváló számtanból, gyorsan tanul nyelvet. Gimnazista, amikor 1944-ben „munkatáborba” (Auschwitz) hurcolják, majd egy év múlva a felszabadító csapatok a Nemzetközi Vöröskeresztnek adják át a beteg kiskamaszt. Svédországban gyógyítják, felerősödése után egy uradalomban dolgozik „földmunkásként”. A német és a szovjet megszállást túlélők között kevesen tudták olyan egykedvűséggel elviselni a kizáró megkülönböztetéseket, mint ő. Akkor is, amikor az 1950-es években „osztályidegenezték”, majd a pesti és az emigrációs intrikákban „zsidózták”, azon meg már jót derült, amikor az 1980-as években Amerika-szeretetét azzal magyarázták, hogy táborukat az „amik” szabadították fel. Csak jó történészek képesek „korukat” úgy feldolgozni önmagukban, ahogy Ránki tette azt. És olyan nyugodtan, indulatok nélkül szemlélni a bántásokat.

1946-ban hazatér. Élete ekkor, 16 évesen, a gimnáziumban kötődik össze Berend T. Ivánéval és tanárával Pach Zsigmond Páléval. (Társadalomtörténeti vizsgálatok állítják: a közös mély élmények igen erős kapcsolatokat szülnek. Ilyenek voltak a háború utáni újat kezdési láz vagy a keserveket túlélni akarás.) Ők hárman lesznek a később világhírre emelkedett ún. budapesti gazdaságtörténeti iskola alapozói.

A gazdaságtörténet-írás az 1960–90 közötti évtizedekben a világ történetírásának „húzóágazata”. A szakma szinte minden nagy elméleti újítása a gazdaságtörténészek műhelyeiben keletkezett, egészen az 1980-as évekig. (Az új globális szemlélet, a nemzetállami határokat átlépő, hosszú távú folyamatok felismerése, a gazdálkodás-társadalmi élet strukturális elemzése, a matematikai modellek alkalmazása stb.) A gazdaságtörténeti érdeklődés felhajtó erői a kortényezők. A háború utáni európai újjáépítési tervek éppúgy igénylik az újkori kapitalizmus történeti elemzését, mint a korabeli kapitalizmus megújulásának „csodagyermeke”, a kiépülő jóléti állam az euroatlanti térségben (1962–64). A budapesti iskola világszínre lépése és a három kiemelkedő történész elismerése nemcsak három tehetségnek, hanem legalább ennyire Ránki nemzetközi tudományszervező erejének, briliáns vitakészségének, kiterjedt és sajátos „konferencia-nyelvismeretének” is köszönhető volt. És – ezt általában elfelejtik – emberi kedvességének.

Pach tanítja azután az egyetemen mindkét volt kisdiákját és viszi magával Ránkit azMTA Történettudományi Intézetébe. Ránki ott (1953-tól) segédmunkatárs, munkatárs, majd (1960) a legújabb kori osztály alapító osztályvezetője. 1985-ig Pach mellett igazgatóhelyettes, majd ügyvezető igazgató, és Pach nyugdíjba vonulása után (1985) igazgató, haláláig.

Berenddel ugyanaznap házasodnak. Lányaik – ugyanazon évben születtek – ugyanazt a nevet kapják (Zsuzsa). És később 11 könyvet írnak közösen. Először (1955-ben, mindketten 25 évesek ) a dualizmus kori magyar ipar történelméről, majd (1966-ig újabb két könyvben) folytatásként a két világháború közötti magyar gazdaságról. Utána együtt mozdulnak ki a gazdaságtörténet-írást világszerte „rabságában tartó” nemzetállami szemléletből. Megírják a közép-kelet-európai régió összehasonlító gazdaságtörténetét – ezzel keltenek nemzetközi feltűnést (1969) –, majd születnek az újkori magyar gazdaság világtörténelmi beilleszkedését tárgyaló kötetek (1974–1979 között). És a sort a „nagy mű” zárja: az európai klasszikus kapitalizmus elemzése az első világháború koráig (1987). Máig meg nem haladott teljesítmény a gazdaságtörténet-írásban. A könyv megjelenése után két hónappal meghal Ránki. Berend azóta „egyedül” folytatja az európai gazdaság XX. századi elemzését. (Legutóbb ennek utolsó kötetét – 1973–2008 közötti évek – ismertette a Történettudományi Intézetben.)

Ránki a nemzetközi történészvilág – és az 1980-as években, mondhatjuk, a tudományos diplomácia – meghatározó személyisége is volt. A „szputnyikláz” (1958) után a hidegháborús feszültségek oldásában (1960–1990) először a sport,majd a kulturális és tudományos kapcsolatépítések játszanak szerepet. A történettudomány a korszak „nagy tudománya”: a történészektől várja a világ a háborús, majd hidegháborús világkonfliktusok okainak magyarázatát. A történészek világszervezete a nem zetközi politikai-szellemi enyhülés első számú fórumává emelkedik. Ahol a szakmai értékek a politikai-ideológiai szempontok fölé emelkednek. A magyar tudományosság – talán a matematikusok kivételével – soha nem volt olyan erős a világ tudományos szervezetében, mint 1970–2000 között a történészeké. Alapjai e pozíciónak: az 1949-ben félreállított ún. polgári tudósok visszaemelése az itthoni műhelyekbe (mindenekelőtt a Történettudományi Intézetbe: Mályusz, Makkai,Wellmann,Kosárystb.), valamint az új generációkból a világ versenyképesek kiemelése és ezzel egy időben a kilépés a nemzetközi történész közélet mind tágabb mezejére. Ránki –és az általa szervezett szűkebb „csapat” – a motorja ennek az akciónak. 1960 óta minden világkongresszuson részt vesz. 1970-ben – a Willy Brandt látogatásával összekötött – moszkvai kongresszuson már meghatározó egyéniség, 1980-tól a világszervezet elnökségének tagja, 1985-ben első alelnöke, és mindenki tudni vélte, hogy 1990-ben ő lesz a világszervezet elnöke. De… Meghalt, 1988-ban. (E téren is Berend folytatta a sort: ő lett a világszervezet első magyar elnöke 1995–2000 között.)

Az 1980-as években nem volt olyan nemzetközi jelentős új és legújabb kori konferencia az USA-tól Ausztráliáig, amelyen Ránki ne játszott volna vezető szerepet. A II. világháborúról – a fiatalkori nagy élményről – írott könyvei, tanulmányai (1973–1988 között) legalább olyan ismertté tették a diplomácia- és politikatörténeti kutatók között, mint gazdaságtörténeti munkái. Máig egyetemi tananyag a Hitler és a délkeleti államok közötti viszonyról írott tanulmányai, vagy az utolsó világkongreszszus egyik központi előadása: A második világháború gazdaságtörténete. Mindemellett nevét emlegetik máig diplomata körökben is. Ő szervezi meg ugyanis az 1979-ben a bloomingtoni egyetemen (USA) létrehozott magyar tanszéket, és abból „nemzetközi magyar konferenciaközpont”-ot épít ki.

Nem elhamarkodott értékelés halála után a külföldi kollegáktól: nem tett senki annyit a magyar történelem és a magyar tudományosság külföldi megismertetéséért, mint ő.

Ránki György