Tegyük hozzá: ezáltal hosszabb távon az intézmények szelekcióját. Szerinte tévedés, hogy a hallgatók reálisan föl tudnák mérni, melyik intézmény mely szakán érdemes tanulniuk, hiszen ebben sokszor erősen befolyásolja őket a divat vagy a média. Az oktatásért felelős államtitkár, Hoffmann Rózsa azzal indokolja a változtatás szükségességét, a központilag meghatározott intézményi keretszámokat, hogy a jelenlegi rendszer tönkreteszi a hallgatói létszámhiánnyal küzdő, kis vidéki főiskolákat, „márpedig ezek fennmaradása nemzetpolitikai kérdés”.

Tehát most már nem csak az nemzetpolitikai ügy, hogy minden faluban legyen kisiskola, hanem az is, hogy minden nagyobb településen legyen főiskola. Mindkettőnél ugyanaz a kérdés: mi lesz a minőséggel? Korábban az volt az uralkodó kritikai álláspont, hogy a felsőoktatás minősége hanyatlik, és ezért nagyban hibáztatható a piacképes diplomát nem adó, ugyanakkor a felsőoktatásra szánt pénzeket szétforgácsoló alibi intézmények szaporodása. Utóbbiak megmaradására talán pontosabb lenne a szerényebb települési, mint a magasztos nemzeti érdek kifejezést használni. Mert kétségtelen, egy főiskola nem csupán emeli a kisváros presztízsét, hanem bevételt is hoz. Ha a főiskola a hallgatói érdeklődés hiányában kénytelen bezárni, akkor nem költöznek oda évekre a hallgatók, sőt a helyiek is elmennek, s így együtt mindenki nagyon sokat veszít – a város kulturális életétől a diákokat kiszolgáló vállalkozásokig.

Ennek elkerülésére, úgy fest, nincs is más lehetőség, mint egy minisztérium harmadik emeleti dolgozószobájában eldönteni, hogy hol is akarnának valójában továbbtanulni a diákok, ha nem lennének divat- és médiafüggők. Az az igazság, hogy nem minden vidéki főiskola néptelenedik el. Nagyon sok múlik az intézmények alkalmazkodóképességén, teljesítményén.

Az elmúlt években néhány vidéki intézmény nemhogy a süllyesztő közelébe került volna, ellenkezőleg, szárnyalni kezdett. Technológiai innovációval, a kutatás-fejlesztés ösztönzésével, tudatos marketinggel, okos menedzsmenttel. De hiába voltak ügyesek, ha az új elképzelés szerint nem az számít majd, melyik intézmény képes magától fennmaradni a versenyben, hanem a teljesítményt felülíró sok egyéb szempont, tág teret adva a polgármesteri kilincseléseknek és háttéralkuknak.

Tudjuk: az előző rendszerben nem mehetett csődbe vállalat, csak ha ezt megengedték. Mindegyik állami volt, és gyárthatott bármennyire eladhatatlan terméket, megmenekülhetett. Látjuk: a piacon a félelem a csődtől és a verseny mekkora kényszerítő erő a minőség és/vagy a hatékonyság folyamatos fejlesztésére. A magyar kormányok – a mostani különösen –azonban úgy gondolják, hogy ettől a frusztráló versenytől, ahol van befolyásuk, például az egészségügyben vagy a felsőoktatásban, megvédik az érintetteket. Vagy ha véletlenül elindul valami ésszerűbb irányba, azt gyorsan visszafordítják. És közben azt mondják: ez a betegek vagy a diákok érdeke. Mintha nem tanulnának semmiből.