A válság mindkettőjük szerint bebizonyította, hogy a piacpárti gazdaságpolitika működésképtelen. Stiglitz ehhez hozzáteszi azt is: „a második világháborút követő 25 év alatt, amely fölött Keynes szelleme lebegett, mindöszsze egy pénzügyi válság volt, míg a hetvenes évek végén kezdődő, a Reagen, Thatcher és Bush nevével fémjelzett neoliberális gazdasági éra elmúlt harminc éve alatt több mint száz.”

A hézag csak az, hogy a piacpárti gondolatkörön azt kérik számon, amit sohasem ígért. A piac (és hatalomeszménye, a tűzoltó éjjeliőrállam) a népboldogító ideológiákkal ellentétben nem kecsegtetett senkit válságmentes élettel, folyamatos boldogsággal. Hanem pont azt vallja: a válság, a lemaradás, a kudarc az egyén és a társadalom létének kiiktathatatlan velejárója, amit kezelni-enyhíteni lehet, de pontosan előrejelezni, és biztosan megelőzni aligha.

A válság nem a piac csődjének, hanem a működésének a jele. Merthogy a piac így üzemel. Hullámhegyre hullámvölgy. A gyógyhatás része a mellékhatás, a szüléshez hozzátartozik a vajúdás. A fundamentalizmus fogalma meg eleve nem illeszthető össze a liberális piacpárti felfogással, mert a fundamentalizmus nem csupán valamilyen doktrína betű szerinti értelmezését jelenti, hanem – a köznyelvben legalábbis – azt a felfogást is, amely egy tanítást univerzális gyógymódnak tekint a világ összes bajára. Márpedig ez a szabadelvű kapitalizmusra éppen hogy nem áll.

A piac vállaltan gyarló és fogyatékos. Például irracionális szükségleteket (presztízs- és luxusfogyasztás. fedezetlen túlköltekezés) is kielégít racionálisan, profitorientált módon. Nincs világnézete, az aktuális igényekhez igazodik, illetve elébük megy. Pont a liberalizmus az az ideológia, mely a teokratikus, totalitárius és paternalista rezsimek utópiáival szemben soha nem pályázott a kizárólagos üdvtan szerepére. Beérte a legkisebbik rossz népszerűtlen szerepével A nyugati kapitalizmus nem ünnepelteti május 1. mintájára a Tőke Ünnepét, ahol „Tovább a Kapitalizmus építésének útján!”, „Előre a gyorsabb piacosításért!”, „Éljen nagy Vezérigazgatónk!” feliratú transzparensekkel vonulhatnak a polgárok.

Szabályozzuk a piacot! – hangzik az új recept, ami a legkevésbé sem nóvum. A piac eddig sem volt teljesen önszabályzó. Működésének vannak jogi, intézményi keretei. A bank- és tőzsdefelügyeleti szervek sok évtizede létrejöttek. Minden cégnek be kell(ene) tartani a jogszabályokat. A világválság okozta kár „járulékos haszna”, hogy rávilágított a pénzügyi kontrollmechanizmusok Achilles-sarkaira. A létező szisztémák felülvizsgálata legitim igény. Az elvárás azonban, hogy ezekkel a válságok preventíve kezelhetők, mi több, kizárhatók legyenek, abszurd. A bank- és tőzsdeközi piacon tranzakciók milliárdjai zajlanak naponta. Képtelenség előre kiszűrni a fedezetlen, szabálykerülő üzletelést.

Ehhez valamilyen „felettes közegeknek” valamennyi tranzakciót előzetesen át kellene vizsgálniuk, ami annyira lelassítaná az ügyintézést, hogy a piac összeomlása épp attól következne be, amivel ki akarják azt küszöbölni. Mintha valamennyi cég minden egyes utalását, kifizetését, szerződését előre jóvá kellene hagyatni az APEH hivatalnokaival. Előzetes „pénzügyi cenzúrára” nincs lehetőség, csak utólagos elszámoltatásra.

A nem éppen nyíltan felvállalt piacpártiságáról híres Orbán Viktor is beismerte 2009-es évértékelőjében: „nem rejtélyes piaci törvényszerűségek, nem személytelen piaci erők okozták a válságot, hanem konkrét bankárok, konkrét brókerek, hitelezők, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők, nekik falazó politikusok és szakértők, és persze a hitelt felvevők, akik fedezet nélkül felvették, és el is költötték a nekik adott pénzt. Valójában nem elvont elméletek, nem elvont összefüggések, hanem konkrét emberek és valóságos személyek hazudtak, csaltak. Ők éltek vissza a hatalmukkal, és erre építették a saját személyes meggazdagodásukat.” Ha ez így van, akkor talán a konkrét felelősökön, és nem a szabadpiacon kéne államilag, vagyon- és büntetőjogilag elverni a port.

A szabályozásba vetett mitikus hittel egyvalamit érhetünk el. Azt, hogy elvész a személyes felelősségvállalás nyugati princípiuma. Konkrét baklövések és panamák vétkesei mutogathatnak „a” piacra, „a” válságra, hogy az tehet mindenről, meg persze a mindentudó Központi Agy, melynek tudnia kellett volna, hogy ez a részvénypakett nem kóser. S persze mindenki, aki vesztett, alanyi jogon tarthatja a markát jóvátételért, hisz az omnikompetens államgépezetnek kellett volna őt megvédenie a rizikós ügyletektől. Mert az nem megy, hogy az állam mindenbe beleugat, de anyagi felelősséget nem vállal.

Még röhejesebb, amikor kis hazánk krónikus és akut nyavalyáit írják a „piaci fundamentalizmus” számlájára. Magyarországon nincs (és nem is volt) szabadpiaci rezsim. A kádárizmus bukása után mindig is az újraelosztó jóléti állam volt a vezető kormánypártok (MDF, MSZP, Fidesz) eszménye. A piacpárti korrekciókat mindig külső hatások csiholták ki, s a posztkádári érdekkonglomerátumok azonnal fel is puhították, el is szabotálták azokat, amint és amennyire a helyzet megengedte. Nálunk a közszektorban posztkommunista karakterjegyekkel spékelt ó-rajnai szociális újraelosztás van.

Az új kabinet „neokon fordulata” az egykulcsos közteherviselés bevezetésével, a progresszív jövedelemadózás eltörlésével, a bürokrácia enyhítésével, a költségvetési létszámcsökkentésekkel papíron ezen akar (vagy inkább kénytelen) változtatni. Ugyanis jelenleg a lakosság többsége közvetlenül vagy közvetve az állami újraelosztástól függ. Eddigi adófilozófiánk kifejezetten büntette a sikert. Minél többet keres valaki, annál több aránytalan elvonás és adminisztratív teher sújtja. Vagyis a piacpárti praxist minálunk nem lebontani, hanem kiépíteni kéne.

Én a kormányzati szándékot és a magángazdaság reakcióját is nagy adag szkepszissel figyelem. Ugyanis mifelénk az átlagtőkés is államfüggő. Oligarchikus, korrupcióval átszőtt magánszektor működik minálunk, melyben jelen van a kádári maszektempó (az arrogáns kisiparos, boltos, a közpénzen fusizó magánorvos, az arcátlan körbetartozásra, lehúzásra alapozott építőipar stb.), az állam tőgyén lógó életképtelen törpebirtokos és az állami monopóliumból gründolt magánmonopólium (pl. a magánosított közműcégek) és az állami mamutcégek (MÁV, posta stb.). Jelenlegi magángazdaságunk nem szervesen jött létre, hanem az állam teremtette. Hát olyan is. Miután az állami újraelosztás kiugróan magas, nagyobbrészt a magánszektor sem a piacból, hanem a költségvetésből él (túlárazott, elkartellezett, elkorrumpált állami, önkormányzati nagyberuházásokból, közbeszerzésekből, uniós pénzekből). A magas adókkal elvont pénzt a szekértáboros-holdudvaros tőkéscsoportok nyúlják le.

Ezen a piaci oázisként létező multik (és magyar előőrseik) nem sokat változtathatnak. Sőt, ők is kénytelenek rugalmasan alkalmazkodni a helyi baksisklímához. Szelényi Iván és Kolosi Tamás is leírják „tőkéselemző” művükben: térségünkben a neoliberális – tehát piacpárti – etika inkább értelmiségi, mint vállalkozói kategória. „Bár a véleményformáló értelmiség, a Bildungsbürgertum egy részében a neoliberális etika uralma szinte teljes, és még a liberalizmust újabban szitokszóként emlegető értelmiségi úri középosztály gondolkodásmódjába is határozottan beépültek a liberalizmus elemei, addig a nemzeti nagytőke viszonya vegyes, mert az új nagyburzsoázia nem akar »menüt« fogyasztani, hanem válogatni akar a neoliberalizmus étlapjáról, vannak tételek, amiket szeret, más tételektől azonban viszolyog…Mivel az adott esetben egy nemzeti nagyburzsoáziáról gondolkodunk, ez az osztály sokkal kevésbé hajlamos elfogadni az éjjeliőrállam koncepcióját.” (Hogyan legyünk milliárdosok?, 280–290. o.) Tehát honunkban piaci áfium ellen való orvosságot kínálni olyan, mintha egy anorexiás betegnek fogyókúrát ajánlanánk.

A szerző publicista