Jaj a történelemnek!
Krausz Tamás a „győzelem napja” alkalmából kétségbeesésének ad hangot amiatt, hogy a rendszerváltás óta „jelentős politikai csoportosulások (értelmiségi kiszolgálókkal) vizsgálják (vizsgáltatják) felül a háború végeredményét. Igyekeznek megváltoztatni a megváltoztathatatlant, azt hogy a Szovjetunió nagy honvédő háborúja győzedelmesen ért véget.” (Jaj a győzőknek?.)
Krausznak tudnia kellene, hisz megélte, hogy a történetírás nem a rendszerváltás óta, hanem a rendszerváltásig volt a politika kiszolgáltatott játékszere. A rendszerváltás előtt születtek Krausz pártjában a tudományos életet megkötő határozatok. A rendszerváltás óta egyetlen párt sem kísérelte meg a tudományos élet totális irányítását. Azok pedig, akiknek a véleményét diszkreditálni akarja, levéltárakat nála gyakrabban látogató, pártfüggetlen, nem politikai megrendelésre dolgozó kutatók.
Krausz szerint Kelet-Európa 1945-ben felszabadult. A balti államok és Lengyelország politikai reprezentánsai húsz éve nem tekintik ezt felszabadulásnak, csak megszabadulásnak az egyik rossztól. A megszabadított országok lakosságának túlnyomó többsége sem élte meg 1945-öt felszabadulásként. Máskülönben nem kellett volna a kommunista pártokat csalásokkal és terrorral hatalomra juttatni.
Krausz szerint „az európai liberálisok” a rendszerváltás körül kezdték meg az antifasiszta hagyomány revízióját. Tévedés. A Szovjetuniót liberális ember sosem tekintette politikai értelemben partnernek.
Krausz szerint a történelemátértékelők 1990 eleje óta Goebbels ötletét melegítik fel, amikor arról írnak, hogy a Szovjetunió preventív háborúra készült a Német Birodalom ellen, mégpedig egy Szuvorov nevű áltörténész „orosz állami támogatással” kiadott munkássága alapján. Tévedés. Az „átértékelők” (pl. Heinz Magenheimer, Sven Allard, Phillip W. Fabry stb.) az 1960-as évek óta folyamatosan írnak arról, hogy a Szovjetunió offenzív megfontolásokból kötötte meg a Hitler–Sztálin-paktumot. Írtam erről én is, Karsai László is. Nem hivatkoztunk Szuvorovra, s nem kaptunk támogatást a Krausz által említett „politikai csoportosulásoktól”.
Krausz szerint a Hitler–Sztálin-paktumról a nyugati hatalmak tehetnek, mert azok 1934-től a „megbékélési politika” ürügyén a nácikat a Szovjetunió ellen uszították. Csakhogy 1934 előtt a Szovjetunió volt az, aki nem a nácikat, hanem a szociáldemokráciát (és a nyugati liberális világot) tette meg főellenségnek, aki „szociálfasizmust” hirdetett és ezzel megakadályozta az antifasiszta egységfrontot. A Szovjetunió sohasem Európa stabilizálásában, hanem destabilizálásában volt érdekelt, azért, hogy a „munkásosztály felszabadítását” megvalósíthassa.
Krausz szerint a mai történetírók elhallgatják, hogy az antifasiszta ellenállásban „az alapvető szervező erőt a Szovjetunió Kommunista Pártja képezte”. Éppen fordítva: az volt a legnagyobb baj, hogy egy diktatórikus párt, és nem egy demokratikus intézmény működött szervező erőként. A nácizmus leverése sem legitimálhatja azokat az emberiség elleni bűncselekményeket, amelyeket a Szovjetunió elkövetett. Ezekre nemhogy szükség nem volt a győzelem érdekében, hanem még kontraproduktívnak is bizonyultak.
Ha a Szovjetunió demokrácia lett volna, mint pl. Anglia, nem kellett volna terrorral motiválnia a lakosságát arra, hogy Hitlerrel szemben Sztálint részesítse előnyben. Nem kellett volna 1941 nyarán legalább 42 000 letartóztatottat meggyilkolni a börtönökben, egész népeket deportálni, ötször annyi saját katonát kivégezni „gyávaságért”, mint a Wehrmacht és az SS együttvéve, nem kellett volna üldözni a másként gondolkodó antifasisztákat, mint pl. a lengyel Armia Kraiova harcosait stb.
Krausz helyesen írja, hogy a második világháború „rabló, területszerző háború volt a náci Németország és szövetségesei részéről”. Csakhogy elhallgatja: 1939–1941 között a fő szövetséges a rablásban a Szovjetunió volt. Levéltári források tömege tanúsítja Sztálinról, hogy a nácikkal kötött szövetséget nem kényszerként, hanem csodás lehetőségként értékelte.
Krausz a rendszerváltás előtt a sztálini terrort bátran megbélyegző történésznek számított. Ez maradandó érdeme. Ma viszont milliók emlékét veszi semmibe, s elfelejteni látszik, hogy tömeggyilkosságokkal tömeggyilkosságokat legitimálni nem lehet.
A szerző történész
