Mifelénk más a helyzet. Már-már ott tartunk, hogy feltesszük a kérdést: el lehet-e veszíteni egy győzelmes háborút utólag, évtizedekkel a győzelem után? Ez napjaink kérdése szerte Kelet-Európában, ahol politikai sugallatra húsz éve zajlik általában a történelem, konkrétan a háború történetének az átírása, „felülvizsgálata”. A Szovjetunió története – noha az ország maga már közel húsz éve nem létezik – itt él velünk minden nap. A rendszerváltásból kisarjadt új államok, amelyek az 1989–91-es fordulatot követően jöttek létre vagy alakultak újjá, keresik létezésük igazolását a bipoláris világrend utáni új feltételrendszerben, és politikai vezető rétegeik ehhez „illő” történelemre ácsingóznak.

A balti államoktól Lengyelországon át Magyarországig, Horvátországig jelentős politikai-hatalmi csoportosulások (értelmiségi kiszolgálókkal) vizsgálják (vizsgáltatják) felül a háború végeredményét és a régi uralkodó osztályok és politikai elitjeik benne játszott szerepét. Igyekeznek megváltoztatni a megváltoztathatatlant, azt, hogy a Szovjetunió nagy honvédő háborúja – a nyugati szövetségesek támogatásával – győzelmesen ért véget, a „jó oldal” sikerének részeként, felszabadítva Európa jelentős részét a náci Németország uralma alól.

Ám a mi kelet-közép-európai régiónkban a győzelem jelentőségét úgy igyekeznek lerántani a sárba, hogy a Szovjetunió történetét az „abszolút gonosz”, a náci Németország pozíciójával próbálják azonossítani. Ez a törekvés egész üzletággá nőtte ki magát. A kiindulópont a rendszerváltás körüli időkre tehető, amikor az európai liberálisoknak tehertétellé vált a Szovjetunióval való antifasiszta együttműködés tradíciója, és ők maguk kezdték meg az antifasiszta hagyomány revízióját, melynek nyomán már a „felszabadulás” kifejezése is széles körökben szalonképtelenné vált.

Két séma szerint értékelik át a történelmet, melyek közös forrását a hidegháború hajnalához, sőt a náci propaganda kedvelt téziseihez megy vissza.

Az egyik séma a náci hatalmi elit Goebbels által megfogalmazott cinikus ötletét melegítette fel az 1990-es évek elején. Eszerint az igazi agresszor nem is a náci Németország, hanem a Szovjetunió volt, amely, úgymond, preventív háborúra készült a Német Birodalom ellen… Az egykori náci-csatlós kis kelet-közép-európai államok reakcionárius csoportosulásainak elkötelezettsége e téren még csak érthető. De a morbid hamisítás kiindulópontja, bármily paradox, Oroszország, ahol Szuvorov álnéven jelentkezett be egy áltörténész ezzel a képtelen elgondolással. A 2003-ban elhunyt híres író, Vlagyimir Bogomolov így vélekedett: „Még 1993 elején tudomásomra jutott, hogy V. B. Rezun katonaszökevény (Szuvorov) könyveit »fentről« szorgalmazzák, és részben (olcsó papír rendelkezésre bocsátásával) szponzorálják.”

E gondolkodás keretei között még a Hitlerhez átállt egykori szovjet tábornok, Vlaszov rehabilitálására is komoly erők mozdultak meg. Szuvorov-Rezun gyorsan követőkre talált nálunk is. Az oroszul sem tudó, soha orosz levéltári forrásokat nem látott és nemritkán „liberális történészekként” felbukkanó epigonok minden skrupulus nélkül ismételgetik a képtelen koncepciókat. Így van ez más kelet-európai országokban is. Ez a beállítódás már az 1939. augusztusi Molotov–Ribbentropp-paktum körül kialakult nemzetközi vitában is tükröződött, amikor a háborúért való felelősséget Sztálin és a Szovjetunió nyakába kívánták varrni.

Noha nyilvánvaló, hogy e paktum csak befejező aktusa volt annak a politikának, amelyet a nyugati hatalmak már 1934 óta folytattak „megbékéltetési politika” címen, másfelől az újonnan megnyílt levéltári dokumentumok tükrében nyilvánvaló, hogy a lengyel, a finn, a balti hatalmi elitek a világháború előtt a „nagyobb ellenségnek” nem a náci Németországot, hanem a Szovjetuniót tekintették.

De hát e kis országok hatalmi elitjei napjainkban mely állammal szemben fogalmazhatnák meg a nemzeti függetlenség koncepcióját? Meg „kellett” találni az új függetlenségi eszmerendszerben azon politikai és fegyveres erők helyét, akik a háború idején a Szovjetunió ellen, olykorolykor a nemzeti zászlóval a kezükben, de a nácikkal kollaborálva harcoltak. Juscsenko, aki néhány hónappal ezelőtt még Ukrajna elnöke volt, odáig ment, hogy nemzeti hőssé avatta a náci kollaboráns Banderát, aki aktívan részt vett a a zsidó nép kiirtásában, lengyelek tízezreinek legyilkolásában. Bandera (és a mögötte felsorakozott fegyveres klikk) mint a független Ukrajna hőse – akárcsak Magyarországon a Horthy-korszakban a háborút vezénylő elit – állítólag Sztálin és a bolsevizmus ellen folytatott szent háborút. Ez az új nacionalizmus, az új szélsőjobboldal régi ideológiai amalgámja.

Az a pronáci gondolkodásmód, amely a Szovjetunió elleni háborút valamiféle „szent, antibolsevista” harcnak tekinti, és amely gyakorta átcsúszik a konzervatív nacionalista évelésbe is, félreteszi a két legkényelmetlenebb kérdést. Először is negligálja, hogy ez a háború már az eredeti elképzelések szerint is rabló, területszerző háború volt a náci Németország és szövetségesei részéről, akik fajelméleti alapon egyszerre hirdették magukról, hogy antikommunisták és antidemokraták. Ennek érdekében valósították meg a világtörténelem addigi legkiterjedtebb, legborzalmasabb népirtását, amelynek jóval több, mint 20 millió polgári áldozata volt. Csak a Szovjetunió embervesztesége meghaladta a 27 milliót, akik közül 19 millió civil volt, főképp gyermekek, nők, öregek.

A másik séma az 1945-ös antifasiszta liberális-kommunista koalíciót az 1980-as évek végén felmondó, eredetileg konzervatív politika „megideologizálása”, vagyis a totalitarianizmus hidegháborús „elméletének” felmelegítése, immáron liberális oldalról is. A liberalizmus és a konzervativizmus ezen „egyesülése”, a kommunizmus és a fasizmus, a „totalitariánus diktatúrák” elleni szent szövetsége a „demokratikus piacgazdaság” védelmében fogant. Ez az elmélet, amely eredetileg Hannah Arendt koncepcióját forgatta ki, lényegi funkciója szerint elfedi a társadalmi formák különbözőségének egész problémáját.

Politikai funkciója az, hogy a náci Németország és a Szovjetunió, a „kommunizmus” (értsd – az államszocializmus) és a nácizmus közötti különbözőségek helyére az „azonosságokat”, a „közös gyökereket”, a „rokonságot” állítsák. Ebben az ideológiai mezőben lényegtelenné válik a nagy honvédő háború, a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg valódi történelmi teljesítménye, elvész minden a diktátorok – Hitler és Sztálin – azonosításában. Ily módon a nácizmus mint az „abszolút gonosz” relativizálódik azon az alapon, hogy mindkét diktátor ártatlan embereket ölt meg, a Vörös Hadsereg katonái is követtek el bűncselekményeket. A cél: a bűnöket elkövető sztálinista funkcionáriusokkal együtt befeketíteni a Vörös Hadsereg katonáit.

Csak a lényeg vész el, a célok és ügyek közötti különbség. A szovjet történelem is kriminalizálódik, hogy a bűnökben feloldódjon a szovjet népek kivételes erőfeszítése, áldozatvállalása, a szovjet katonák és partizánok hősiessége. Egyfelől tehát annak tudata kerül ki a kulturális térből, hogy a náci Németországnak, a Wehrmachtnak a totális rablóháború, a genocídium történetén kívül nincsen más története. Azok a kísérletek, amelyek a Wehrmachtot azzal mentegetik, hogy „nem volt náci”, nem vett részt a holokausztban, nevetségessé váltak.

A Wehrmachtot mint „szakmai” szervezetet megkülönböztetni az SS-től, tarthatatlan történelemhamisítás. A Wehrmacht egységei közvetlenül részt vettek a zsidók, a szlávok megsemmisítésében, a genocídiumban. Amióta a British Intelligence Service, a SIS 2007-ben közreadta a brit fogságba esett német tábornokok titkosan rögzített beszélgetéseinek jegyzőkönyveit, e téren semmiféle kétségek nem lehetnek. És lehetetlen tagadni a magyar hadsereg egyes egységeinek részvételét is a népirtásokban, miként a balti országok nácikhoz csatlakozott fegyveres kommandóinak, kivégzőosztagainak aktív részvételét a holokausztban.

A kis országok történetírásának, ha nem akar a politika szolgálólánya lenni, szembe kell mennie az árral. Bármily kényelmetlen is bizonyos körök számára, bizony a Szovjetunió honvédő háborúja döntő mértékben hozzájárult a nyugat-európai polgári demokráciák, sőt az európai civilizáció fennmaradásáhozs. Nem véletlen, hogy Churchill és Roosevelt Sztálinnal és nem Hitlerrel fogott össze. A Szovjetunió helytállásának jelentőségét akkor értjük meg, ha a mérhetetlen emberáldozatokon kívül figyelembe vesszük a hihetetlen anyagi veszteségeket is. A soknemzetiségű ország elveszítette nemzeti vagyonának 40 százalékát!

A mai orosz történetírásnak némileg más problémákkal kell szembenéznie. A régi szovjet történetírás sok esetben elhallgatta vagy meghamisította a Szovjetunió háborúra való felkészületlenségének okait és következményeit, vagy az 1942-es év nagy vereségeinek történetét. A mai történetírók egy része elhallgatja azt a tényt, hogy a Vörös Hadsereg megszervezésében, az antifasiszta ellenállásban az alapvető szervező erőt a Szovjetunió Kommunista Pártja képezte. Míg a szovjet időkben misztifikálták a párt szerepét, most egyfajta antikommunista demisztifikálás jegyében zajlik a történelem „átírása”.

Ugyanakkor napjainkban különösen értékes kutatások látnak napvilágot a katonai döntéshozatal és az egyes hadműveletek megtervezésének és megvívásának összefüggéseiről, egyes parancsnokok, tábornokok teljesítményéről, személyes jelentőségéről. Érdemes megjegyezni: Sztálin szerepének megítélésében is szélsőséges nézetek csapnak össze a kritikátlan istenítéstől a démonizálásig, s ezek mögött az államhatalom, a birodalmi nagyság kétféle istenítése húzódik meg. Egyes történészek szerte Európában megpróbálják a Vörös Hadsereg egyes katonái által elkövetett bűncselekményeket összemosni magával az üggyel, amelyért a Vörös Hadsereg harcolt. Mindezen hamisítások annak ellenére történnek, hogy nem volt még korszak, amikor ennyi levéltári anyag, dokumentáció állt volna rendelkezésre, mint ma.

Ezen az ünnepen biztatót is mondhatunk a jövőre nézve: megőrződött az a humanista perspektíva is, amelyben a Szovjetunió nagy honvédő háborúja a „dicsőséges” és „progresszív” hagyomány részeként jön számításba. Ez nemcsak a történészek, hanem a nemzeti oktatás számára is nagyon aktuális intenció és kihívás az egész kelet-európai régióban.

A szerző történész