|
A száz évvel ezelőtti színházakban még mindennapos volt az ilyesmi; a Szépművészeti Múzeumban azonban, pláne egy építészeti-művészettörténeti szakmai kerekasztal-beszélgetésen, merőben szokatlan ez a tempó.
Sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy egy vitán, amelynek tárgya a Szépművészeti Múzeum föld alatti kibővítése, rajongótáborok csapjanak össze; erre csak ez az elmúlt húsz év volt képes. Amely, először is, teljesen összezavarta a magyar építészszakmát. Bizonyítani látszott, hogy nincs nagyobb állami beruházás, amely tisztán, részrehajlás nélkül menne végbe, ahol bárki biztos lehet abban, hogy versenyben megméretve a lehető legjobb terv győz, és ha már győzött, meg is valósul. Sevillai expópavilon, első és második Nemzeti Színház, kormányzati negyed – hogy csak a jelentősebb botránnyal övezett ügyeket említsük.
Innen ered, hogy ma már nincs tervkiválasztási forma, amely után valaki ne kiáltana súlyos korrupciót – ha lapul a mélyben visszaélés, ha nem. És az értékvédők? Érthető az ő frusztrációjuk is, hisz olyan még nem volt, hogy ha valaki valamit fel vagy át akar építeni, és ahhoz kellő mennyiségű pénze és befolyása van, akkor ne találja meg a módját a meglévő le- vagy megbontásának. Két évtized igazgatási és igazságszolgáltatási zűrzavara, valamint a műemlékvédelmi hivatal permanens értékválsága vezetett oda, hogy még mindig nincs konszenzus arról, mi a közös örökség, és azt hogyan kell védeni. Végül pedig vegyük a muzeológusszakmát: két évtizede hallgatják, hogy le vannak maradva a világtól, ülnek az elefántcsonttornyukban, a szakmázás helyett rég a közönség kegyeit kéne keresniük; aztán az egyetlen nagy reform, amelyet ehhez az állam a feladathoz kínál, az az, hogy pár évre megtiltja nekik a belépti díj szedését. Csoda hát, hogy sokan közülük viszolyognak is kissé a látogatóktól?
Kedd este a Szépművészeti Múzeumban az volt a kérdés, megengedhető-e, hogy a tér jobb használhatósága érdekében az épület főlépcsőjébe belevágjanak, egy részét lefelé fordítsák, aztán a föld alatt új közönségforgalmi és kiállítótereket hozzanak létre, és ezeket egy különálló, modern kialakítású lejárón át is meg lehessen közelíteni. A közönség viszont, épp a megoldatlan konfliktusok miatt, főleg azt a vitát hallhatta, hogy az Építésznek van-e joga a kor kívánalmainak megfelelőn építeni; indokolatlan nosztalgia-e az Örökségvédő álláspontja, a Muzeológus pedig érti-e, hogy a múltat megóvni csak akkor van értelme, ha mások számára is hozzáférhető lesz, ami megmaradt. Ezek mind fontos felvetések, de jó tudni, hogy a jelen probléma ennél azért egyszerűbb. Az a kérdés, hogy most az EU pénzéből megépítünk-e valamit, ami méltó és használható, vagy kivárjuk, amíg valami még jobbra és kiérleltebbre telik majd a saját adónkból. A racionalitás azt mondatja, csak egyetlen jó válasz van. Lehet kezdeni. Aztán jöhet a meghajlás, végül pedig a taps.
|
belépés |
segítség |
alkalmazások |
RSS |
előfizetés |
akciók
Nol.hu |
NolBlog |
NolTV |
Hírmátrix |
NolRandi
Címlap |
Belföld |
Külföld |
Gazdaság |
Kultúra |
Vélemény |
Sport |
Tud/Tech |
Noller |
Mozaik |
A Lap 
NolTwitter |
Gödörásás előtt
Vigyázat, lépcső!