Forradalmi hangulat van az országban. Forradalmi hangulatot hozott létre a jóléti rendszerváltás ígéretének bukása, a Fidesz kérlelhetetlen ellenzékisége s az az üzenete, hogy minden probléma gyökere a baloldali „nemzetáruló” oligarcharéteg és az őket kiszolgáló, legitimáló értelmiség. Az emberek változást akarnak, s egy jelentős kisebbség számára minél gyökeresebb a változás, annál jobb.

Szerencsére Magyarország demokrácia, s a demokratikus rendszer nagy előnye, hogy békés forradalomra ad lehetőséget. Az emberek a választástól várják a változást.

A jobboldalon új rendszerváltás hangulata él, amely „végre” elhozza az igazság pillanatát s a nemzeti ügyek megoldását a „korrupt és idegen érdekeket szolgáló”, baloldali szólamokkal takarózó oligarcharéteg kiiktatása révén. Több ciklusra szeretne berendezkedni a Fidesz, s ennek kulcsa, hogy centrális párt legyen, amely élvezi a lakosság többségének a támogatását, s amely a tőle balra és jobbra levő kis „szélsőséges” pártok gáncsoskodása ellenére is képes megoldani a nemzeti sorskérdéseket.

Mire fogja felhasználni a Fidesz a kétharmadot? Sokan, pénzügyi elemzők, sőt Babarczy Eszter is, abban bíznak, hogy végre megtehetők azok a – korábban reformoknak hívott – strukturális átalakítások, amelyek végre versenyképessé teszik az országot. Járai Zsigmond szerint 40 százalékra kell leszorítani az állami költségvetés által központosított jövedelmek arányát, ami minden korábbit meghaladó mértékű megszorítást jelentene.

Valóban szükség is lenne a nyugdíjrendszer átalakítására, a közszolgáltató vállalatok, az egészségügy, az önkormányzati rendszer rendbetételére. Mindegyik területre jellemző az alulfinanszírozottság: a közszolgáltatások akárcsak jelenlegi színvonalának fenntartására is területenként több százmilliárdos azonnali forrásjuttatás kellene. A másik oldalon a pocséklás, a korrupció, a zűrzavaros szabályozás rendbetétele következetes, aprólékos munkát igényelne, mérhetetlenül sok konfliktust generálna, s a kormány ellen fordíthatja a társadalom jelentős részét. Nem jó ómen, hogy a Gyurcsány-kormány egészségügyi reformlépései váltották ki azt a társadalmi ellenállást, amely révén kialakult a Fidesz új többsége.

„You break it, you own it” – (ha megtöröd, akkor tiéd lesz – az összes probléma) –figyelmeztette George Busht az iraki háború előestéjén külügyminisztere, Colin Powell: Szaddám Huszein hatalmának megsemmisítőire vár Irak összes problémája... Picit úgy vagyunk, mint 1938-ban. A húszas években Bethlen István kormányzása alatt sikerült a csonka országot működőképessé tenni, s volt öt-hat fejlődést hozó jó év, amely konszolidálta a Horthyrendszert. Ugyanakkor a féldemokratikus rendszer szőnyeg alá söpörte a megoldatlan problémákat, a fojtó igazságtalanságokat, s nem engedte kihordani a társadalmi konfliktusokat. Ha tovább tartott volna a világgazdasági fellendülés, akkor talán elég idő maradt volna arra, hogy az általános növekedés és a lassú reformok együttesen megoldják a magyar társadalom belső problémáit, az agrárszegénységet, a munkások kiszolgáltatottságát, az értelmiségi-munkanélküliséget, a demokrácia kínzó hiányát, s csökkent volna az oligarchia túlhatalma. 1929-ben azonban minden reményt kettétört a világgazdasági válság, amely 1932-ig csak mélyült, s az azt követő nagyon lassú helyreállítási szakasz 1938-ig alig enyhítette a kínokat. 1938-ra egy új, talajavesztett generáció nőtt fel, amely türelmetlenül követelte a helyét a társadalomban, s remélte, hogy a rendszer radikális reformja révén feloldhatók lesznek a társadalmat feszítő ellentmondások és problémák is. 1938 tragédiája az volt, hogy a forradalmárok, akik az ellenforradalmi rendszer radikális jobboldali légkörében szocializálódtak, a magyar állam fasizálásában vélték megtalálni a kiutat, miközben Európára már a hitleri Németország árnyéka vetült. Az 1939-es választás után, amely a Nyilaskeresztes Párt nagy áttörését hozta, a Teleki-kormánynak csak úgy sikerült konszolidálnia a Horthy-rendszert a szélsőjobb ostromával szemben, hogy intézkedései – az újabb zsidótörvény és a területi revízió – elébe mentek a szélsőjobb követeléseinek is, s az 1938-ban elindult, a felfegyverkezést szolgáló iparosítási program munkát, reálbér-növekedést hozott, enyhítette a szociális feszültségeket.

Ma nem 1938-ban vagyunk. Európa demokratikus és piacpárti, az alapvető szabadságjogok, emberi jogok szentek és sérthetetlenek, a Jobbik-szerű szélsőjobboldali alakulatok páriának számítanak, amelyekkel komoly politikai erő nem áll szóba.

Mégis, húsz évvel a rendszerváltás után a magyar társadalom ismét keresi a kiutat. Ennek jele a Jobbik sikere is.Újra feltámadt egy szélsőséges irányzat, amely mítoszaiban, jelképeiben, hívószavaiban, hitvilágában, paramilitáris szervezeteivel emlékeztet 1938 nemzeti fajvédő radikálisaira.

A rendszerváltás évei rettenetes kínokkal jártak. Az 1996 és 2006 közötti évtized hatalmas fejlődést hozott, de a fejlődés üteme 2002-re valójában megtorpant, s attól kezdve egyre inkább csak hitelekre alapozott mesterséges pumpákkal lehetett fenntartani a fejlődés látszatát. A hatalmas munka, erőfeszítés ellenére megint csak túl rövid volt a fellendülés korszaka ahhoz, hogy megoldja a társadalmat feszítő belső ellentmondásokat, a szegénységet, az ország keleti és nyugati fele közötti különbséget, az alulfoglalkoztatottságot, a közintézmények lepusztultságát. A 2006 óta tartó válságkorszak, amelyet brutálissá fokozott a 2008 őszén kirobbant világgazdasági válság, ismét kiélezte a belső ellentmondásokat, a megoldatlan problémákat, megkérdőjelezte az előző évtized részleges konszolidációját, s felizzította az elkeseredettséget, a dühöt, a bűnbakkeresést, a rasszizmust.

Európa mai állapota nem teszi lehetővé, hogy nagyarányú állami gazdaságfejlesztési programmal oldja meg a következő kormány a gazdaság problémáit. 2010-ben a felvett hitelek terhe lebeg rémként az ország felett. Nagyon szűk a következő kormány mozgástere. A versenyképesség visszanyerésének legkönnyebb útja a forint leértékelése lenne. A svájci frankban eladósodott országban viszont a forint leértékelése, a forint árfolyamának összeomlása a legnagyobb veszély, amely maga alá temetheti a magyar középosztályt, s államcsőddel fenyegetne. Marad a belső leértékelés lassú, politikailag nagyon nehéz útja: a reálbérek, az állami juttatások csökkentése, a jóléti szolgáltatások kurtítása annak érdekében, hogy adót lehessen csökkenteni. Mindezt akkor, amikor Európa gazdasága legjobb esetben is stagnálni fog, a világ leépíti az elmúlt évtizedek felesleges gyártási kapacitásait, s a világ az állami kiadások csökkentését, az adósságok visszafizetését várja el az eladósodottaktól.

Rettentő nehéz négy év vár a választások győztesére. Orbán Viktornak nem attól kell félnie, hogy el kell mondania a maga őszödi beszédét. Orbán előtt Antall József sorsa áll mementóként, azé az Antallé, aki tényleg ártatlan volt az előző évtizedek eladósodásában, de már fél évvel kormányra kerülése után utcai blokádok bénították meg az országot. Hiszen a Fideszre szavazók jelentős része pont az MSZP által „elárult” jóléti rendszerváltás folytatását várja, azt, amiért a Fidesz kiállt az elmúlt nyolc évben.

Különleges, nagy, történelmi szerep vár Orbán Viktorra, kinek gyakran hangoztatott célja a nemzeti közép megteremtése, amit kifejez a „centrális pártrendszer”, amire a baloldal összeomlása nyitott lehetőséget. De ilyen centrális pártrendszer csak akkor konszolidálható, ha a lakosság döntő többsége elégedett. Az MSZP is megtehette volna ezt, s Medgyessy Péter talán erre is gondolt, amikor megpróbált hidat verni a bal- és jobboldal között. De Medgyessyről kiderült, hogy nagy volt rá a miniszterelnöki kabát, s hiányzott belőle az a képesség, hogy magával ragadja az embereket, s képes legyen egyensúlyt tartani a reformok és a jólét növelése között. Gyurcsány politikai szerencsejátékosként az éppen aktuális játszma megnyerése érdekében feláldozott mindent. Medgyessy és Gyurcsány földre ejtett marsallbotja Orbán Viktor kezébe kerül április 11. után.

A magyar jobboldal indulataival, mítoszaival, jelképeivel, üzeneteivel elérte az emberek szívét, újra egységesnek láttatja a nemzetet, s a kiábrándultak, a talajt vesztettek s az egyre bizonytalanabb körülmények között élő, státuszát féltő kö-

zéposztály tagjai kötődni tudnak hozzá. A válság és a korrupciós botrányok sorozata azt „üzeni” az embereknek, hogy megfeszüléssel nem megy tovább. Radikális változásra van szükség, amely az embereket helyezi a politika középpontjába. Ezt a radikális változást Orbántól remélik, de nem azt remélik, amit Babarczy Eszter remél, s amit Járai Zsigmond mond.

Egy darabig menni fog a szekér az eltérő elvárások ellenére is. Az igaz Fidesz-hívők elfogadják, hogy a „kommunisták” rontottak el mindent, s talán még többen adnak haladékot a világgazdasági válság miatt. „Az ország tönkretételéért felelős politikusok” elleni fellépés egy darabig elaltatja a sérelmeket. De mi lesz 2014-ben? Ha a reményt vesztettek a jobboldali szocializáció hatása alatt az általuk „Jobbiknak” vélt megoldásra fognak szavazni? Ha a be nem váltott ígéretek teljesítését attól az egyetlen „makulátlan” párttól várják, mely még sosem volt kormányon, melynek fiatal és energikus vezetői a tiszta és igazi jobboldali eszme képviselőiként lépnek fel?

Orbán legnagyobb feladata a korszerű, európai jobboldal megteremtése Magyarországon. A mérsékelt jobboldal csak akkor lesz képes betölteni a nemzeti középet, ha szakít a rosszkedvű, sértett, nacionalista, etnocentrikus jobboldali hagyománnyal. Az elérhetetlen vágyálmokkal való hiszterizálás a válság időszakában csak a szélsőségesebbnél szélsőségesebb kalandoroknak kedvez, az ő vitorlájukból pedig csak olyan politikával lehetne a szelet kifogni, amely követeléseik elébe megy. De egy ilyen Teleki-típusú politika az országot újabb zsákutcába vinné.

A reális cél az európai normákba beleillő, modern jobboldaliság megteremtése, amely megnyugtatja a kedélyeket, kibékíti az ország polgárait, tudásra, kultúrára, tisztességre, a polgári normák betartására ösztönöz, tiszteletben tartja mások jogait és jogos érdekeit, a kisebbségeket, a civil kezdeményezéseket és a jogállamiságot erősíti; amely a salzburgi polgárok gondolkodásmódját követi. Az ifjú Mozart emlékezett úgy apjáról, Leopold Mozart salzburgi polgárról, hogy legfőbb gondja az volt: becsületén folt ne essék, róla mindenki úgy beszéljen, mint megbízható, tisztességes, mértékkel ígérő, de ígéreteit betartó emberről.

A szerzők az MTA PTI Demokrácia és Radikalizmus Kutató Központ tagjai