Ő tíz évet adott az európai pénznek, és nem sokkal becsülte alá az első, az eurót kemény próbára tevő válság kezdetéig eltelt időt. De a történet ennél is többről szól.

Görögországról kiderült, hogy egymást követő kormányai az euró kedvéért, majd az EU szankcióitól való félelmükben rendre eltitkolták a költségvetési hiány mértékét, amely a „hivatalos” adatokkal ellentétben hosszú évek óta jóval a 3 százalékos maastrichti kritérium felett volt. A deficit –immár a globális válság hatására is – 2009-ben a GDP 12,7 százalékára rúgott és 2010-ben is 12 százalék fölött várható. A pénzügyi összeomlás elkerülését szolgáló megszorító csomagokba belebukott konzervatív kormány idő előtti távozásával 2009 őszén hatalomra került polgári baloldal (PASOK) sem tudott mást tenni, folytatta a megszorításokat: áfaemelés, további munkabércsökkentés a közszektorban, a nyugdíjkorhatár emelése stb. A 10,6 százalékos munkanélküliség és a csökkenő reálbérek miatt a bérből élők különböző csoportjai sztrájkolnak, tüntetnek, s mára már szinte polgárháborús helyzet állt elő. De Európa kormányai nem csak ezért aggódnak.

A tét az „európai álom”, az egységes valuta léte. Egy valuta a gazdaság vérkeringése, amely csak egységesen szabályozott körülmények között képes betöltetni funkcióját. Az EU és az eurózóna viszont külön nemzetgazdasági menedzsmenttel bíró országokból áll, amelyek fejlettsége igencsak eltérő, és amelyek kormányzatát a belpolitikai viszonyok határozzák meg. A közös valuta, a Brüsszelből (illetve Frankfurtból) irányított közös monetáris politika nem ad lehetőséget a bajba jutott országoknak arra, hogy saját monetáris politikájuk (le- vagy felértékelés) révén avatkozzanak be a gazdaságba.

Ebből csak akkor nem lenne baj, ha egyformán magas fejlettségű országok közösségéről lenne szó, amelyekben a piac összes lényeges irányítómechanizmusa (pl. a kamatpolitika) is azonos. Az euróövezet azonban egyáltalán nem ilyen. A fejletlenebb országok pedig megszorításokkal általában nem tudnak véget vetni az egyensúlyhiánynak, ezért eladósodottságuk tovább nő, végső soron az IMF-hez kell fordulniuk. Ekképp egy ország egyensúlyhiánya az euróövezet többi országának is gondjává válik, és megoldása áldozatokat követel tőlük. Ezek felvállalására eddig nem volt példa („mindenki oldja meg a saját problémáját” – szólt a verdikt).

Igaz nem is volt még ennyire súlyos helyzet. Most az EU, élén Németországgal, már nem zárkózik el attól, hogy esetleg megsegítse Görögországot, és ez az euró rohamos leértékelődése miatt valószínűleg be is következik majd, de ezzel még nem érünk a gondok sorának a végére.

A fent leírt alapprobléma az eurószkeptikusok régi érvei közé tartozik, de nem öleli fel az újabb fejleményeket. A mostani válság roppant méretei és elhúzódó jellege sok és akár ismételt anyagi áldozatot követelhet Görögország kisegítéséhez a többi eurótagországtól. Ráadásul nemcsak Görögországról van szó. A spanyol és portugál, sőt az olasz gazdaság is hasonló helyzetbe kerülhet. És őket ki segíti meg? 2009-ben a spanyol deficit a GDP 11,4 százaléka volt és 2010-re is 9,5 százalék várható, a portugál hiány 9,3 százalékról idén is csak 8,3 százalékra, az olasz pedig 5,3 százalékról 5 százalékra csökken az előrejelzések alapján.

Az államadósság mértéke is messze a maastrichti 60 százalék felett áll. Az egész eurózóna eladósodottsága magas: az Európai Bizottság szerint az államadósság aránya a GDP-hez átlagosan 84 százalékra várható 2010-ben, és Írország, Málta, sőt Franciaország és Németország sem tudja tartani a 3 százalékos költségvetési deficitre vonatkozó plafont. Az utóbbi néhány hónapban az euró 25 százalékot veszített értékből, és megindult a spekuláció a világ tőzsdéin az euró és a görög gazdaság, illetve költségvetési deficit ellen. Ezek a mozgások a gazdasági helyzettől függetlenül is olyan turbulenciákat vihetnek a rendszerbe, amelyekre az eurózóna nincs felkészülve. Hiszen a régiónak az elmúlt évtizedben egy cseppet sem sikerült versenyképességét közelítenie az amerikaihoz, miközben Kína, s a növekvő nyugdíjas népesség miatt új és tartós kihívásokkal kell szembenéznie.

Ám a bonyodalmak sora még itt sem ér véget. Kiderült, hogy a Wall Street „versenyképes” pénzügyi köreinek keze nagyban közrejátszott abban, hogy idáig fajultak a dolgok. A görög kormányok ugyanis úgy tudták eltüntetni a költségvetési hiány nagy részét, hogy trükkös (de törvényes!) swap-ügyletek révén szimpla adásvételnek álcázták a hitelfelvételt. AWall Street nagyjai jövőbeli ellenszolgáltatásra, pl. a reptéri illetékek, vagy a szerencsejátékból származó bevételek terhére készpénzt utaltak a szorult helyzetben lévő államkasszába, ahol az tartozás helyett bevételként jelentkezett. Mint arról több forrás is beszámol, ilyen „modern üzleti megoldásra” vonatkozó ajánlatot az új Papandreu kormány is kapott 2009 novemberében a Goldman Sachstől.

A Goldman Sachs mindig élen járt a pénzügyi szabályozók liberalizálásáért folyó lobbiharcban, és korábbi alkalmazottai, mint például Robert Rubin és Henry Paulson pénzügyminiszterként szolgáltak a Clinton- és Bush-adminisztráció alatt. Az USA pénzügyminisztere vezeti az elnök gazdaságpolitikai tanácsát, a társadalombiztosítási és egészségbiztosítási alapok irányítótestületét és ő képviseli az USA-t az IMF-ben is. Paulson 2004-ben, még a Goldman Sachs igazgatójaként a piaci szabadság mellett, a szabályozások ellen érvelt a Harvard Business School hallgatósága előtt. Ugyanabban az évben, többek között a Goldman Sachs közbenjárására a kongresszus további pénzpiaci deregulációt szavazott meg, ami kihatott az európai szabályozásra is.

Rá két évre, 2006-ban Paulson évi keresete a sokszorosára, 164 millió dollárra nőtt. 2008-ban pedig – már pénzügyminiszterként – ő vezette azt a kampányt, amelynek célja és eredménye a 700 milliárd dolláros bankmentő csomag kongresszusi megszavazása volt. Ő lett ennek a hatalmas pénzalapnak a fő kezelője is. Az alapból a JP Morgan 25 milliárd, a Goldman Sachs pedig 10 milliárd dollárt kapott. Ennek köszönhetően a Goldman Sachs nyeresége 2009-ben 13,4 milliárd dollárra nőtt, pedig előtte sem állt rosszul:. 2008-ban Paulsont a Time magazin az év emberének választotta, és 2009-ben Obama az ex-Goldman Sachs-os topmenedzsert, az egykor Rubin alatt „kiképzett” Gary Genslert nevezte ki a derivatívákkal foglalkozó bizottság élére. 2009 végétől pedig különböző botrányok pattantak ki a Goldman Sachs, illetve menedzserei körül.

A mai válságban, melynek gyökerei egészen az első olajárrobbanásig, a hetvenes évek elejéig nyúlnak vissza, a jól megtérülő befektetési lehetőségeket kereső pénztőkék több áthárítási kör (a 70-es évek eladósodása, a rendszerváltó országok integrálása, az ingatlanpiaci boom, a fogyasztási hitelek, a másodlagos hitelpiaci boom) után most – új formában bár, de – ismét az állami hiányok kihasználása felé fordultak. Ne feledjük, hogy a banki-vállalati mentőcsomagok mindenütt, a legfejlettebb országokban is megterhelték a költségvetést, és a nyílt hitelfelvétel eszközei (IMF stand-by hitel, kötvénykibocsátás) a piacok negatív reakcióin keresztül megdrágítják a deficitfinanszírozást.

A hatalmas pénzügyi vállalatok és a kormányok tehát egyaránt részesei a játszmának. Úgy tűnik, mindez mára a válság levezetésének és egyben egy új válsághullám elindításának új formájává vált: a Goldman Sachs „versenyképességének” zálogát jelentő „sikerstratégiát” a JP Morgan és más nagy cégek, a görög mellett más hiánnyal küzdő kormányok, pl. az olasz is alkalmazták, alkalmazzák. Robert Mundell, az euró alapjainak kidolgozásáért 1999-ben Nobel-díjjal kitüntetett columbiai professzor arra fi gyelmeztet, hogy Olaszország még Görögországnál is nagyobb veszélyt jelent az euróra, mivel ott a helyi önkormányzatok swap-ügyletei verték fel az adósságot egyelőre beláthatatlan magasságokba.

Az euró pozíciója tehát erősen megingott, és helyzetében a mai világgazdaság, a korlátok nélküli profitszerzés mechanizmusainak tarthatatlansága tükröződik.

A szerző közgazdász