Fekete György tanár a lap február 13-i számában A legbátrabb város című filmet tűzte tollhegyre. Olvasói levelében (Ady, a tetű) ezt (is) írja: „…a filmből az épülő honi ifjúság a következőket tudja meg: Ady nemzetének sírt ásott, és e verembe csalogatta dalaival honfitársait (forrás: Tormay Cecile)”. Ezzel szemben a kép, amit rajzoltunk Adyról, valamelyest árnyaltabb. A levélíró által kissé önkényes formában citált Tormay-szöveget követően néhány másodperccel ugyanis ez hallható a filmben: „Ady Endre mindannak a fájdalmas szintézisét jelenti, ami e földgolyón magyar. A magyarság pedig nem is jelent mást, mint fájdalmat.” (Forrás: Miroslav Krleza)

Levele befejezéseként a szerző a következőket tartja még fontosnak megjegyezni: „Köztudomású, hogy a Károlyi vezette polgári forradalom és Ady milyen lelkesen üdvözölte egymást”. Igaz, de önmagában ez a kijelentés ugyancsak becsapós. Vélhetően teljesebb képet rajzol a két ember viszonyáról a filmben elhangzott következő mondat: „A költő néhány héttel korábban örömmel üdvözölte a változásokat, bízott Károlyi Mihályban, ám halála előtt kevéssel már azt mondta: „ez a forradalom, nem az én forradalmam”.

A lap „levelezőjének” mondandója egyébként több sebből is vérzik. Ezek közül itt és most csupán kettőre hívtam fel a figyelmet, reménykedve abban, hogy a „honi ifjúság” érzékenyebb szemmel és füllel közelít a különböző történelmi eseményekhez, mint egynémely tanára.

Matúz Gábor rendező-forgatókönyvíró

Matúz Gábor rendíthetetlenül kijátszani törekszik egymás ellen az őszirózsás forradalmat és e forradalom prófétáját, Ady Endrét. Görcsös igyekezetében el is követi újra filmbeli hibáját. Ady valóban felsóhajtott, hogy „Én nem így gondoltam! Ez nem az én forradalmam!”, de – ellentétben Matúz (be)állításával – a költő nem sokallta, hanem kevesellte a forradalom radikalizmusát, ahogy azt nemcsak a Magyar Irodalom Történetéből, a Spenótból, de Hatvany Lajostól, Ignotus Páltól, Krúdy Gyulától, Révész Bélától is tudjuk. Matúz példaképe, az általa megint feldicsért Tormay Cecile csapdáján akad fenn, aki a Bújdosók című könyvében így szól ugyanerről: „Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: »Ez a forradalom nem az én forradalmam…« Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja, hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóváteszik a nemzet szerencsétlenségét.” Hát igen, vetem itt közbe, szegény Ady 1919. január 27-én halt meg, az elégedetlenségét viszont három hónappal korábban fejezte ki, amit még számos megnyilatkozása követett. Továbbá nem mindegy, ismétlem, valamit kevesellni vagy sokallni.

Fekete György