Körbeültük a színpadot, a beszélgetést vezető Spiró György megadta a hangot, ki-ki fölidézte emlékeit, Csurka László és Pathó István ontotta az anekdotákat, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor módjával komolyabbra fordította a szót. A legnagyobb kaján Major volt, ahogy elmondta Petőfi Levél egy színész barátomhoz című versét, mint életében számtalanszor.

Marabu rajza

A múlt század egyik legjelentősebb színházi emberéről van szó, színészről, rendezőről, pedagógusról, színigazgatóról, a színházi nyelv kivételes reformeréről, az örök keresőről és örök renitensről, a provinciális köldöknézésből kitekintő európai szellemről. Hogy akkoriban mit jelentett közép-európai bezárkózásunk, arra legyen elég két példa. Azt eddig is tudtam, hogy Peter Brook világhíres Titus Andonicusa az ötvenes évek második felében körbeutazta szomszédainkat, egyedül minket hagyott ki; most Jean Vilar korszakalkotó TNP-jéről olvasom egy 1961-es kiadványban, hogy vendégjátékai „az USA-tól és Dél-Amerikától a nyugat-európai országokon át a Szovjetunióig, Lengyelországig és Csehszlovákiáig diadalt hoztak a színháznak” – nálunk persze nem jártak. Major fáradhatatlan fölfedezőként lótott-futott itthon és külföldön, fölpezsdítette a nálunk unalmas Molière-t, behozta a nálunk utált Brechtet, fellazította a nálunk uralkodó naturalizmust, politikai színházat csinált

Shakespeare-ből, buffonádával és cirkuszszal nevettette ki a hamis tekintélyeket, „posztmodern” volt akkor, amikor ez a fogalom még ki sem volt találva.

Mindezt nem itt és most kellene elmondani. Már késő is. Nem a kerek évfordulóhoz, hanem az évtizedes mulasztáshoz képest. Ha Major lengyelnek vagy románnak születik, könyveket írnának róla, kiadnák írásait, tanítanák a színiiskolákban. Romániában ma több (fontos) színházi könyv jelenik meg magyarul, mint nálunk, ahol a színház túlnyomó részt (tisztelet a kivételnek) ipar, és a történeti múlt ugyanúgy nem tényező, mint a nemzetközileg magasra értékelt jelen. Nemcsak azt nem tudják, ki volt Major – a színházi pályára készülők sem –, de azt sem, hogy ma kicsoda Hans-Thies Lehmann, Georges Banu, Alvis Hermanis vagy Ivo van Hove. A közös ok a színházról alkotott közfelfogás, amely nem éri el az európai színvonalat.

A manipulált emlékezet leginkább mint közismert kommunistát, a Központi Bizottság tagját, nagy hatalmú színházirányítót és emberek sorsával játszó luciferi főgonoszt tartja számon Majort. Politikai szerepét azonban éppúgy árnyaltan, hamisítások nélkül kellene végigelemezni, mint színházi munkásságát. A rendszer elitjéhez tartozóként része volt a politikai játszmáknak, hol fent volt, hol lent, hol kegyeltnek, hol kegyvesztettnek érezhette magát, ügyeskedett, lavírozott, ravaszkodott – ebben is játékos volt. Lenyűgözően árulkodik erről az a tízórás beszélgetés, amelyet életének utolsó hónapjaiban készítettem vele, és még abban az évben megjelent könyvalakban. Kitűnő kollégám, Murányi Gábor nemrég vette a fáradságot, hogy végighallgassa a Rádió archívumában őrzött felvételt – ha nem a Magyar Rádióról lenne szó, ebből műsort csináltak volna az évfordulón –, és külön kijegyzetelte azokat a részeket, melyeket akkor, 1986-ban a politikai és személyes tabuk miatt kiöncenzúráztam a könyvből. Többek között „meredek” kijelentéseket Aczélról, Rajkról, Kádárról, Gobbi Hildáról (és Gobbi véleményét Majorról!), a politikai komisszár Meruk Vilmosról, az irodalomtörténész Nagy Péterről, Básti Lajosról stb.. Megannyi szubjektív adalék egy megírandó színháztörténeti fejezethez, amit aligha fognak megírni.

Komikus paradoxon, hogy életének utolsó harminc évét az Aczél-korszak ellenzékeként élte le. Aczél György, a magyar kultúra korlátlan ura ki nem állhatta Majort, sem mint közéleti embert, sem mint művészt, mert Major mindkét kategóriában túlságosan függetlennek bizonyult, ráadásul „avantgárd” volt, amit Aczél különösen utált. Sokan az Aczél kebelében lakó művész-értelmiségiek közül duplán gyűlölték Majort, részint a „szocialista realizmus” nevében, részint mint színházidegen és kiváltságaik érdekében amúgy is készséges szolgálattevők. Az Aczél-korszak alkupozicíóban evickélő, nem kevés írójának, rendezőjének ellenszenvét a független értelmiségi gondolkodás és érzéketlenségét az európai színházi tendenciák iránt a leszármazottak közül többen von Haus aus hozzák magukkal máig, és hangot is adnak neki. A jó ízlést nélkülözve akár a születésnapi jubileum ürügyén. Miután ezt szóvá tettem, özönleni kezdtek hozzám az egyetértő reagálások. Soha nem kaptam még ennyi támogató üzenetet. Közülük a legszebbet Márkus Ferenc lányától, aki odalépett hozzám a Művészetek Palotája előcsarnokában, és azt mondta: „Édesapámat ugyan Major távolította el a Nemzeti Színházból, de ő ezután is mindig a legnagyobb megbecsüléssel beszélt róla, ezért köszönöm, hogy megvédte.”

Amíg élnek igaz tanúk is, talán nincs veszve minden érték. „Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy embert fél évvel is túlél az emlékezete.” (Shakespeare: Hamlet.)

A szerző kritikus