Ez az írás nem először idézte fel bennem az ős-Fideszben sokat emlegetett mondatot, miszerint „mi vagyunk az elvált szülők gyerekei”: a népi és az urbánus ellenzéki hagyományt egyaránt meghaladó, fiatal, a kádárizmus bűneitől mentes csapat, amely képes felülemelkedni szüleink és nagyszüleink sérelmein és összefogni egy szabad Magyarország felépítésében.

Akkoriban, 1988 áprilisa és 1990 áprilisa között született meg egy párt, amelyben sokan maradéktalanul és tevékenyen éltük át a rendszerváltás örömét, és az ebből máig megmaradt jó érzés az ok, amiért nem támad fel köztünk a Kádár-nosztalgia az elmúlt két évtized siralmas politikai teljesítménye láttán sem. Jómagam életem két legsűrűbb és talán legszebb éve után, az első szabad választások lezárultával megnyugodva tértem vissza valódi hivatásomhoz, a civil társadalomhoz, gondolván, majd teszik a fiúk a dolgukat. De a fiúk nem egészen három év múlva összevesztek, Gábor az SZDSZ-be távozott, Viktor pedig átalakította a kezdetben radikális, liberális és alternatív Fideszt egy mérsékelt, konzervatív mainstream párttá.

Addig nem gondoltam, hogy kétszer is el lehet árvulni, de a következő években egyre világosabbá vált: szép lassan bizony harmadszor is politikai otthon nélkül maradtam. Egészen a Lehet Más a Politika felbukkanásáig.

Ha valaki bolondnak tart, amiért többszörös válási árvaként még mindig hiszek a házasságban, annak nehéz nem igazat adni.

Mégis, immár 20 év keserű tapasztalatával a hátam mögött újra beszállok a politikába. Úgy látom, egyedül ebben a mozgalomból lett pártban találhat ma otthonra az, aki nem tartja patás ördögnek Orbán Viktort, viszont jól emlékszik a válás előtti és utáni veszekedésekre és a kétségtelenül meglévő érzelmi kötődés ellenére ma már képtelen lenne olyan feltétlen híve lenni, mint ahogy a Fideszben kéne lennie.

Itt talál otthonra az is, aki rég tisztában lévén a piaci logika túlhajtásának katasztrofális következményeivel, nem tud lelkesedni az évek során neoliberálissá vált SZDSZ iránt sem, és bár az ősbűnt – a kolalíciókötést – talán egyszer még megbocsátotta, de 2006-ban már fel sem merült benne, hogy a valaha szimpatikusabb SZDSZ megmentésére átszavazzon az MSZP-re. Nem engedte a gyomra.

Itt talál otthonra az, aki a civil társadalomban tette a dolgát, igyekezett társadalmi és környezeti ügyekben nyomást gyakorolni, változást elérni, de belátta, hogy bizonyos szinten túl nem tudja érvényre juttatni az igazságosság, a fenntarthatóság és a részvétel elveit, melyek oly természetesek a civil közegben és oly elfeledettek, megtagadottak a pártpolitikában.

Itt talál otthonra, akit lelkesített, hogy a Védegylet a fehérek közt egy európait juttatott az államfői székbe, reményt adva arra, hogy lehet más a politika. És akinek fájó (de egyben furcsán megnyugtató is) látni, hogyan támadják mindkét oldalról azt, aki szinte egyedül képviseli ma a következetes, elvszerű politizálást és képes függetlennek maradni a mindent benyelő pártokráciában.

Lehetne továbbra is játszani a kívülálló értelmiségi kellemes szerepét, távolságtartóan fikázni mindent és mindenkit és fennen hirdetni, hogy Mutyisztánból csak a kivándorlás, vagy a kivonulás az egyetlen alternatíva, mert végképp nincs kire szavazni, és tisztességes ember nem áll be politikusnak.

Lehet ráhagyni hazánkat a velejéig romlott parlamenti pártokra, a maradékból összegyúrt politikai tákolmányokra és a hamarosan hozzájuk csatlakozó, rajtuk szinte csak a gyűlölködésben túltevő Jobbikra, elnézni, ahogy a következő parlamentben egy ízlésünk szerint túl nagy felhatalmazással bíró Fidesz küszködik egy gátlástalan Jobbikkal, és a cirkuszt karba tett kézzel néző, fásult megélhetési politikusokkal.

Akinek ezt elviseli a lelkiismerete, ám tegye.

Vagy meg lehet próbálni még egyszer, utoljára, hogy a gyermekbetegségekkel küzdő és messze nem tökéletes, de tisztességes és valódi megoldásokat kínáló új ökopártot az összes kétkedő és fanyalgó ellenére – vagy méginkább velük együtt – bejuttassuk a parlamentbe.

Lehet.

A szerző üzleti etika és fenntarthatóság tanácsadó, az LMP képviselőjelöltje