Nem feltétlenül osztom ugyan az apokaliptikus víziókat a demokrácia végromlásáról, de tényleg kemény évek elé nézhetünk, ha a polgárok kétharmados többségű felhatalmazást adnak O. Viktornak, s rohamosztagul a szélsőjobb alakulatát is beszavazzák mellé a parlamentbe. Ha ott, mint várható, csupán egy töredékét valósítják is meg programjuknak, Lukács valósággal prófétának tűnik. A kérdés tehát nem az, hogyan jutottunk ide, hanem hogy miért csak most fenyeget a jogállam intézményeinek szétzilálása, a parlamentarizmus kiürülése, miért csak most válhat a soviniszta és rasszista széljobb komoly politikai erővé.

A demokratikus jogállam és a piacgazdaság működésére nem vonatkozik a kanti szépségideál, hogy ti. szép az, ami érdek nélkül tetszik. A választópolgárok alapvetően érdekeiket követve adják le voksukat, illetve vesznek részt a közéletben. S mert a magyar társadalom strukturált osztálytársadalom, ez az érdek tendenciájában felvagy félreismert osztályérdek. Szó sincs közvetlen levezethetőségről, a társadalmi helyzettől a voks leadásáig – képzavarral élve – hosszú az út, bejárása függ a hagyománytól, a családi kötöttségektől, az iskolai végzettségtől, a munkamegosztásban elfoglalt helytől, vagyontól, vallástól, lakóhelytől stb.

De nyomokban, a makacsul túlélő hagyományban, szellemi-érzelmi kötődésben, érték- és pártválasztásban mégis jelen van az osztálykötődés, mint azt Wiener György több tanulmányában kimutatta. (Osztályhelyzet és választói magatartás, Eszmélet 54.) A pártok azonban a választókat meglehetősen magukra hagyták, a mai pártok rég nem osztálypártok máshol sem, Magyarországon pedig 1989–90 után eleve nem is ezen az alapon szerveződtek meg. Szavazóbázisuk így változékony, egész társadalmi rétegek sodródnak egyiktől amásikig, többé-kevésbé hiába keresve azt, amelyik érdekeiket képviselni fogja.

A választók meghatározó többsége – s itt van a kutya lényege elásva –, abból él, hogy munkaerejét áruba bocsátja, esetleg ezt tette a múltban, és most nyugdíjas, vagy ezt fogja tenni, s momentán diák. Ehhez jön a kisvállalkozók döntő többsége, akik ugyan nem alkalmazottak, de piaci aktivitásuk rutinszerűen ismétlődő, már-már bérmunkaszerű tevékenységből – beszállítás, szolgáltatás stb. – áll, amit végső soron valamely nagyobb vállalkozás szervez és irányít.

Ez az embertömeg közvetlenül érzékeli azt az állapotot – ha nem is tudatosul feltétlenül benne –, amit egy Marx nevezetű bölcselő a tőkének való reális alávetettségként írt le, s ami leegyszerűsítve abból áll, hogy nincs kitörés a tőkeviszony mindennapi rendjét jelentő dologi függésből. A munka a munkás számára külső kényszer, nem tartozik a lényegéhez, a munkás boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi.

Az elmúlt két évtizedben lehetséges volt – vagy annak látszott – e függés visszaszorítása, de legalább az élethelyzet egyéni javítása. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, az elnyújtott tanulás mind-mind ebbe a körbe esik. Ugyancsak a függés ellen hatott, hogy 1995–97 táján olcsó, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, szinte minden fogyasztási cikk „proli” változatához hozzá lehet férni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem követte lineárisan a vásárlóerő csökkenése, a reálérték növekedését pedigmeghaladta a vásárlóerőé.

Ezzel párhuzamosan csökkent, részbenmeg is szűnt a világháború óta tartó lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A függést – vagy annak érzetét – enyhítette a mobiltelefon, a sokcsatornás tévé, az internetre csatlakozó computer, olyannyira, hogy bármennyire is nyomorog valaki, utoljára ezeket adja fel. Ezek az aránylag olcsón hozzáférhető eszközök életmód-forradalmat hoztak. A közvetlen kapcsolattartás, az elektronikus fényképezés, a levelezés, az informálódás esélye, a szórakozás új dimenziói annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Az utóbbi néhány évben hozzájött mindehhez az olcsó hitel, ami megintcsak a lehetőségek szélesedésének az érzetét keltette –egészen a világválságig.

Az értelmiség szereti magát a többi bérből élőtől megkülönböztetni azzal, hogy olyan nélkülözhetetlen, speciális ismeretekkel rendelkezik, amelyek relatív függetlenséget biztosítanak neki. Nehezen emészthető meg tehát az az élmény, hogy mindenki nélkülözhető, kicserélhető, legyen szó tanítóról, jegyzőről, tábornokról, folyóirat-szerkesztőről, színészről vagy szakmérnökről.

Most realista módon abból kellene kiindulni, hogy a potenciálisan politikailag aktív ember a tévé és a számítógép előtt ül, keze ügyében a mobiltelefonnal. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén az egyetemes konkurencia okán kiszolgáltatott, ténykedése valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára.

A középosztály – amelyre úgy a politikusok, mint a politográfusok (Lévai Imre találó kifejezése) előszeretettel hivatkoznak a reálisan létező társadalmi szereplők helyett – voltaképp fikció. Sokféle meghatározása közül talán az a legtalálóbb, hogy azok az emberek tartoznak bele, akik válság esetén legjobban félnek a lecsúszástól.

A lecsúszás lehetősége intenzív, racionális vagy irracionális önvédelmi reakciókat indukál. Ha ellenszenves is, a felfelé hajbókolás és a lefelé taposás rövid és középtávon nagyon is racionális magatartás. Egyfelől vannak az érdemesek, a különféle jelzőkkel, úgymint nemzeti, keresztény, felelős, gazdaságilag és politikailag aktív stb. felruházott középosztály képviselői, másfelől vannak a lecsúszottak, a panelprolik, a potyautasok, a munkakerülők, az inaktívak, a versenyképtelenek és általában, bár ezt nem illik kimondani, a szegények. A szegénység ebben a diskurzusban mindenképpen billog, bár kétségtelenül más, ha segítségnyújtásra, szolidaritásra érdemes embertársnak tekintik az ekként megbélyegzettet, nem pedig megfékezendő, ínségmunkára kötelezhető mobnak.

A tőkeviszonynak való alávetettség a kapitalizmus lényegi sajátja, a társadalmi rendszeren belül maradva megszüntethetetlen, s momentán nem tűnik közelinek a kapitalizmus pozitív meghaladása. A válság lemeztelenítette a viszonyokat, a munkanélküliség, a végleges és végletes lecsúszás veszélye, a személyes egzisztencia elvesztésének lehetősége közvetlen adottság, s természetesen mindenki ragaszkodik meglévő pozícióihoz, miért is ne tenné. Ilyenkor megnő az irracionális megoldások ázsiója.

Ha mindennek az oka a globalizáció, a neoliberalizmus, a posztkommunizmus, személy szerint pedig a liberális, a multi, a kormány, a vörös bankár, a mutyista, a Gyurcsány, másfelől pedig az ingyenélő, a munka- és adókerülő, a bűnöző – szélsőjobbon egyszerűbb a képlet: a zsidó, a cigány és a pártfogóik –, akkor le kell cserélni a felsoroltakat. S akkor majd az állami megrendelést a vállalkozó nem profitérdekét követve, hanem emberbaráti és hazafias szívességként teljesíti, minden köztisztviselő bevarrott zsebű kisangyallá változik, lesz csend, rend és fegyelem, mindenki dolgozhat, ha nem akar, majd kell neki, s egyáltalán, a haza fényre lesz derítve.

Persze, ha nem éppen most, húsz év után üresednének ki a rendszerváltó pártok, ha nem lappangana már a kertekben a fasizmus, ha nem kergetne még mindig harmadik utas illúziókat az MSZP, ha nem ütne be, mint mindig, most is váratlanul a kapitalizmus ciklikus világválsága, akkor mondhatnánk, hogy a demokrácia és a piacgazdaság önkorrekciós mechanizmusa érdektelenné teszi O. Viktor győzelmét.

Az államszocializmus perspektíváiról, lehetséges bukásáról a 60-as években elkezdett, majd a 90-es évek körül perifériára szorult vitákban még egy Marx-idézet forgott közkézen. Ha az államszocializmus (Marxnál politikai vagy nyers kommunizmus) nem jelenti a gazdagság, a műveltség fejlődésének a maximumát – nem jelentette –, s nem globális jelenségként létezik – nem úgy létezett –, akkor „csak a nélkülözést tenné általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szemét.”

Ezen már túl vagyunk.

A szerző író