Magyarország ebből a szempontból különleges helyzetben van. A világon ez az egyetlen olyan hely, ahova több tízezer holokauszt-túlélő visszatért, itt maradt, s hazájának tekintette, tekinti ezt az országot gyermekeivel, unokáival együtt. Itt élnek azokkal – azok gyermekeivel, unokáival – együtt, akik aktívan támogatták az ő elpusztításukat, vagy csak a közönyükkel asszisztáltak hozzá. (És természetesen azokkal együtt is, akik bátran kiálltak a védelmükben).

Amerikában és Nyugat-Európában is élnek tettesek, cinkosok, túlélők, zsidó közösségek gyermekestül, unokástul, de nem azzal a párhuzamos kontinuitással, mint nálunk. Talán ez a magyarázat arra, hogy miért van oly heves politikai csatározás Magyarországon a holokauszttagadás, vagy a gyűlöletbeszéd elleni törvények körül, miért fullad állandóan kudarcba a törvényalkotás vagy a meglévő törvények alkalmazása. Ez magyarázza meg talán azt is, hogy miért sokkal nehezebb nálunk, mint másutt, „szembenézni a holokauszttal”.

Tény, hogy – különféle történelmi okokból – a magyar jobboldal politikai ideológiájának része volt a „zsidókérdés”, melyet a jobboldal kisebb vagy nagyobb csoportjai kitelepítéssel, numerus clausussal, zsidótörvényekkel vagy deportálással gondoltak „kezelni”. A kiinduló föltételezés az volt, hogy a zsidóság de facto – és adott esetben de jure – létezik mint egységes entitás, s ez az entitás társadalmi problémák és feszültségek forrása, melyek megoldását az entitás önálló létének megkérdőjelezésében kell keresni.

Aki a zsidóság társadalmi szerepét nem mint problémát tételezi, s aki a zsidóság önálló, elkülönböződő létét nem ismeri el, az maga is a probléma része. Ennek alapján a kevéssé erőszakolt jobboldali interpretációkban is könnyedén azonosíthatták a kommunizmust par excellence zsidó ideológiaként a „zsidó érdekkörrel”. (Ezt nyilván elősegítette az a tény is, hogy a kommunista igehirdetők és aktivisták között igen nagy számban voltak zsidó származású emberek, akik amúgy nem létezőnek tekintették zsidó mivoltukat.)

A rendszerváltozás után feléledt mainstream jobboldaltól távol állnak a fent említett alaptételek, de a hatásuk részben megmaradt. Ezért van az, hogy a mainstream jobboldal általában igencsak relativizálva tud viszonyulni az antiszemita jelenségekhez.

A másik végletben a magyar kommunista baloldal ideológiai alaptétele pedig az volt, hogy a „zsidókérdés” egyetlen legitim megoldása (az internacionálé „nemzetek felettiségének” és az ateizmusnak a jegyében) a zsidóság teljes asszimilációja, „emancipációja”, a zsidóság vallási intézményeinek (más vallási intézményekhez hasonló) ellehetetlenítése, a zsidó identitás (vallási vagy cionista) megélhetőségének teljes tagadása. Ennek megfelelően a következő beidegződések váltak eme eszmevilág részévé. 1. „Zsidókérdés” nincs, mert a zsidóság nem létező, elmúló fogalom, amit a teljes asszimiláció hamar fel fog számolni. 2. Ha valaki mégis létező fogalomként vagy jelenségként beszél a zsidóságról, az annak a jele, hogy szerinte van „zsidókérdés”, tehát az illető fasiszta.

A mai mainstream baloldaltól ugyancsak távol áll ez a felfogás. Mégis: a hatása, a beidegződés némelyest érezhető. Leginkább abban a hajlamban, hogy (olykor tudatosan, politikai taktikai okokból is) öszszemossák a szélső- és a közép-jobboldalt, és folyamatosan az „elhatárolódás” szükségességét hangsúlyozzák.

Sajnos tehát a rendszerváltás után sem sikerült teljes mértékben megszabadulni ezektől a beidegződésektől, és így a „zsidó téma” bizonyos értelemben nem a valódi súlyának megfelelő szerepet kapott. Ennek az oka pedig az, hogy a politikai pártok a rasszista megnyilvánulásokkal kapcsolatos álláspontjukat az „ősi” beidegződéseik és aktuális taktikai érdekeik alapján alakítják ki, és azokat nem a súlyuknak megfelelően kezelik, alul- vagy felülértékelik.

A „zsidó–magyar együttélés” konferencián felszólaló két politikus, Bajnai Gordon és Balog Zoltán egymáshoz nagyon hasonló módon utalt erre a káros „taktikázásra”. A miniszterelnök szavaival: „Nekünk, demokratáknak, jobb- és baloldaliaknak egyik legnagyobb hibánk az, hogy hagytuk a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává válni az antifasizmus ügyét”. Vagy ahogy Balog Zoltán – a saját politikai oldalának sérelmét kommunikálva – mondta: „Ne engedjük, hogy az antiszemitizmus vádját politikai csodafegyverként használhassák!”

Könnyedén belátható, hogy a 3-5 százaléknyi meggyőződéses antiszemita elkerülhetetlen jelenlétén túl az igazi probléma az, hogy a „zsidó téma” politikai kérdésként jelenik meg. Ha ezen sikerülne (sikerült volna) mindkét nagy politikai erőnek felülkerekednie, akkor talán kevesebb muníciója lenne (lett volna) a szélsőjobboldalnak, vagy legalábbis nem válna (vált volna) olyan elfogadottá az antiszemita nyelvhasználat.

De tehetnénk ez ellen valami keveset mi zsidók is. Az adott esetben szükséges önvédelem nagyon határozott és markáns vállalása mellett, kifejezetten kerülnünk kellene, hogy a különböző politikai csatározások „zsidó” vagy „antizsidó” színezetét hangsúlyozzuk. Továbbá óvakodnunk kéne attól, hogy mint zsidók (!) azokat a (nem közvetlenül antiszemita) verbális vagy szimbolikus jelenségeket bíráljuk, amelyek a magyar nemzeti önszemlélet nehézségeivel függenek öszsze.

Rá lehet mutatni arra, hogy ezek a jelenségek a Bibó István tanulmányának címében foglalt jelenségcsoport tünetei („Eltorzult magyar alkat – zsákutcás magyar történelem”), de nem a zsidóellenesség szimbólumai. Habár sajnos a két eszmeiség szószólói gyakran személyükben keverednek, nagyon kontraproduktív, ha mi e kettőt eszmeiségében is öszszekényszerítjük.

És ami még fontosabb: nekünk is arra kellene törekednünk, hogy a „zsidó” fogalmát kiemeljük a „zsidókérdés” és az antiszemitizmus narrációjából. Hiszen nekünk magunknak is meg kell győződnünk arról, hogy a zsidóság nem elsősorban szenvedő sorsközösséget, a zsidóság említése pedig nem kizárólag antiszemitizmust jelent. Nekünk magunknak is segítenünk kéne azon, hogy a zsidóság ne egy nagyon szerencsétlen és egyben végzetes politikai narratíva része legyen, hanem szóljon arról, amiről valóban szólnia kell: a judaizmusról.

Ne politikai meggyőződést takarjon, hanem a magyar politikától független, sajátos arculatú vallási-etnokulturális közösséghez való tartozást. Amelybe nem csupán az igazi vagy vélt támadások elől menekülünk, hanem ahova – ha nem is szabad választásunk folytán, de mások értékítéletétől függetlenül – kimondottan és tudatosan tartozunk.

A szerző az EMIH vezető rabbija