A negatív vélekedéseket a külföldet járó kutatók is meg tudják erősíteni, hiszen a szakmai kérdések megvitatása után bizony előkerülnek országaink gondjai, különösen akkor, amikor az ember barátai netán miniszterelnökök közvetlen tanácsadói, nem beszélve arról a különleges helyzetről, amikor a kormányfő házastársa is az azonos területen dolgozó kollegák közé tartozik.

Ilyenkor a magyar kutató természetszerűen védi hazáját, támogatott pártját, cáfolja a torzításokat, igyekszik tompítani az elmarasztalásokat, politikusaink, sajtónk szerencsétlen, át nem gondolt kijelentéseit. Azzal azonban nem lehet hatékonyan érvelni, hogy a külföldi közvéleményt, a lapokat a hazai liberális körök informálják, már azért sem, mert szép számmal vannak hazánkban nyugati tudósítók, nem beszélve a követségek munkatársairól, akiknek hű képet kell adniuk a történésekről, a politikusok megnyilvánulásairól. A tények ugyanis makacs dolgok.

Azon azonban érdemes elgondolkozni, vajon mi okozhatja a jóindulatúnak nem mondható véleményeket, amelyekről Martonyi János is beszélt? Hogyan lehet, hogy az állampártban is fontos tisztséget betöltő politikusokat sokszor készségesebben, szívélyesebben fogadják a nyugati demokráciákban, mint például a Fidesz korábbi pártkötődéstől mentes fiatal politikusait? Miként lehetséges, hogy a legutóbbi parlamenti választási kampány során nem segítette a jobboldal sikerét sem a konzervatív német kancellár asszony, sem a francia elnök még egy rövid látogatással sem?

A barátságtalan megnyilvánulások számos tényezőből tevődnek össze. Szerepet játszanak benne politikusaink kijelentései, a belpolitikai csatározásokban elhangzó vélemények és – nem utolsósorban – a pártokhoz közel álló lapok és újságírók is. A szimpátiája megszerzésének aligha a legjobb módja, ha a bennünket kritizáló politikusokat, tudósítókat goromba jelzőkkel illetjük.

Ennek hatására nyilván még barátságtalanabbul vélekednek rólunk? Ennek pedig nem a durva megfogalmazást használó újságíró lesz a kárvallottja, hanem sokkal inkább az a politikai erő, amelyet támogat. A külföldi lapok ugyanis joggal tételezik fel, hogy a durva eszmefuttatás közel áll a párt véleményéhez. Ha pedig az a párt hatalomra kerül, akkor könynyen elmarasztalhatják az országot is, hiszen a választók bizalma juttatta őket kormányzati pozícióba.

Az eddigieknél lényegesen körültekintőbben kellene a külföldi lapokban megjelentekre reflektálniuk, megfontoltabban kellene más országok politikusait minősíte niük. Az sem használ, ha a szélsőséges hangnem ártal maira rámutató közírókat rágalmazzák.

A pozitívabb véleményalkotását aligha segíti elő a pécsi vízművekkel kapcsolatos akció. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ennek folyományaként a külföldi befektetők némi aggodalommal tekintenek a kormányváltás elé.

Jómagam, akinek az intézete annak idején nagyon sokat dolgozott gázgyártó vállalatok technológiájának fejlesztésén, megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy ezeket a jól működő szolgáltató cégeket, mindjárt a rendszerváltozást követő években privatizálták, pontosabban egy másik állam birtokába juttatták. Hiszen ezek a vállalatok mindig megtermelik az állam által engedélyezett profitot. Örülnék, ha visszavásárolnánk ezeket, amikor lehetőségeink megengedik. Ennek megvan a törvényes, kulturált módja. De az, ami Pécsett történt, nem tartozik ebbe a kategóriába, és az ember csak szégyelli magát miatta.

Nemzeti büszkeségünket kétségkívül erősítené, ha a Magyarországon működő és az exportunkhoz döntő módon hozzájáruló vállalatok magyar kézben lennének, ha a nemzeti ipar fejlődne, de egyelőre örülni kell annak, hogy a Mercedes az új gyárát Kecskeméten és nem a nagy munkanélküliséggel küszködő régi NDK területén építi fel.

A nyugati demokráciák joggal kérik számon a jobboldali pártoktól, sajtójuktól és a véleményformáló értelmiségtől azt is, hogy mit tettek a szélsőséges nézetek elburjánzása ellen, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen mozgalmakat a legjobb csirájában elfojtani. Sokkal nehezebb, amikor már megizmosodtak s odáig jutottak, hogy egyenruhába öltözött gárdáik lőgyakorlatokkal, felvonulásokkal ijesztgetik a társadalmat, a kisebbségeket, a velük egyet nem értőket., és már az EU parlamentjében lépnek föl, „kétes dicsőséget” hozva hazánknak.

Tudomásul kell vennünk, hogy a szélsőségesek visszaszorításában nekünk, konzervatív, kereszténydemokrata szellemiséget vallóknak sokkal több a felelősségünk, a feladatunk és esetleges befolyásunk, mint másoknak. A balliberális értelmiség helyzetét ugyanis gyengítheti korábbi és jelenlegi kötődésük, esetleg származásuk. A tájékozottabb olvasók joggal vethetik a szememre, hogy a 2002-es választás után a Jobbik vezetőjével együtt tagja voltam a „Szövetség a Nemzetért” polgári körnek – miért nem próbáltam már akkor jobb útra terelni őket? Először is azért, mert akkor semmi jele nem volt Vona Gábor ilyen irányú törekvéseinek. Az összejöveteleken soha nem hangzott el olyan nézet, amelyet később a Jobbik felvállalt.

Amikor Vona Gábor a kört otthagyta, és megalakította a számos vonatkozásban még bizonytalan célú pártot, azonnal és elsőként felemeltem a szavamat tervük ellen (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 15.), és próbáltam más irányba terelni őket. Hasonlóan jártam el később, a gárda létrejövetelekor is (Kell–e félnünk a feketeingesektől?, Népszabadság, 2007. augusztus 11.). Konzervatív barátaim, nem beszélve a jobboldali politikusokról és sajtójukról, késve és halkan követtek.

Márpedig meg kell győznünk jelenlegi és potenciális támogatóikat, hogy a történelem tanulsága szerint a gazdasági nehézségeket szélsőséges, kirekesztő célokkal, populista szólamokkal nem lehet legyűrni, ezekkel csak a gyűlölködés magját lehet a társadalomban elhinteni. Azoknak a programpontoknak, amelyeket hangoztatnak, semmi közük nincs az igazi hazafiassághoz, és nem segítik elő az ország gyarapodását, a nemzet felemelkedését sem.

Ha továbbra is hallgatásba burkolódzunk, és csak akkor emeljük fel hangunkat, amikor a Jobbik már megmérgezte a társadalom jelentékeny részét, és tovább erősödött, akkor majd igazzá válhat Áder Jánosnak a 2002-es választás után a véleményformáló értelmiségről tett kijelentése: „A messziről jött és utólag okos ember bátorságával fogalmazzák meg véleményüket, hogy mit kellett volna korábban csinálni.” (Magyar Nemzet, 2003. július 28.) Annak ugyanis egyelőre nincs sok jele, hogy – Martonyi János másik nyilatkozatásra hivatkozva – a Fidesz „éles harcot vívna …a szélső, radikális jobboldallal” (Népszabadság, december 30). Amikor az ország sorsáról, elismeréséről, hiteléről van szó, akkor az értelmiségnek meg kell szólalnia, és nem kell beletörődnie pártjai késlekedésébe, nem kell engedélyre várnia.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja