Ha viszont egy elismert, a népbíróságok tevékenységével igen alaposan foglalkozó szakember teszi ugyanezt (Szakály Sándor: Bűnösökről, sírokról – s a tényekről, január 9.), akkor már el kell gondolkoznunk, mit olvashatnak majd gyermekeink és unokáink erről a korszakról.

Szakály Sándor ugyanis azt sugallja, hogy a győztes hatalmak által előírt számonkérés céljából számos országhoz hasonlóan nálunk is felállított népbíróságok nem töltötték be feladatukat, a háborús és népellenes cselekmények elkövetőinek felelősségre vonását.

Pont egy történész ne tudná, hogy egy véres világháború, a kegyetlen náci megtorlások, a holokauszt után minden országban elsőrendű elégtételt jelentettek a háborús bűnösök és a kollaboránsok elleni, sokszor valóban nem makulátlan perek.

Franciaországban mintegy 50 000 ilyen ítélet született, a maquisard-ok 4000 kollaboránst végeztek ki, bizonyára nem tökéletesen jogszerű bírósági eljárások során.

A jóval kisebb Hollandiában is hasonló nagyságrendben születtek ítéletek, Belgiumban 17 000-en, Dániában több mint 13 000-en kerültek bíróság elé.

Az persze nem volt véletlen, hogy Németország nyugati megszállási övezetében csak 5000, a „szovjet zónában” viszont 13 000 szabadságvesztést hirdettek ki. Ausztriában is meglepően enyhe volt a számonkérés: a 6000 ítéletet csak 32 kivégzés követte.

A későbbi szocialista országokban a népbíróságok egyre inkább a hatalmat gyorsan megkaparintó kommunista pártot szolgálták ki, és egy idő után már valóban nem a háborús bűnösök felelősségre vonásával, hanem a politikai ellenfelek likvidálásával foglalkoztak, míg végül eljutottak a saját elvtársaikkal való leszámolásig.

A totális sztálini diktatúra bevezetéséig azonban eltelt pár év, és ez idő alatt valóban rács mögé kerülhettek nyilasok és egyéb háborús bűnösök. Biztosan találhatunk a Szakály által említettekhez hasonló tévedéseket a magyar népbíróságok elé került mintegy 60 000 személy iratainak vizsgálata során (már amennyi azokból megmaradt).

Valóban előfordultak politikai vagy személyes bosszú vezérelte igazságtalan döntések is a 27 000 ítélet némelyikében (a többi esetben, a perek 55 százalékában nem született ítélet), de azért feltételezhető, hogy 1947-ig a perek döntő többségének lezárulásáig csak kivételes esetben beszélhetünk igazságtalan, vagy koncepciós eljárásról.

Valóban érdemes lenne megvizsgálni a 477 halálos ítéletet, amelyek 40 százalékát, 189-et hajtották végre, vagy a 167 életfogytiglani, a 481 10–15 éves, vagy az 1355 5–10 évig terjedő börtönbüntetést.

Az ítéletek egyharmada öt évnél rövidebb börtönbüntetésre szólt, közel fele pedig egy évnél is rövidebbre. A népbíróságok tevékenységének utolsó évében, 1950-ben az elítéltek 20 százaléka, 2500 ember ült még háborús és népellenes cselekedetekért.

A szovjet mintát követő koncepciós perek már valóban a népbíróságok karikatúráját jelentették, bár a legkevésbé sem vidám következményekkel. Ilyen, nagy nemzetközi elítélést kiváltó eljárás volt a Magyar Közösség per (1947), a MAORT-per (1948), a Mindszenty-per és a Rajk-per (1949).

A népbírósági törvényt a rendszerváltás után eltörölte az Alkotmánybíróság, kivéve négy olyan paragrafusát, amelyek a nemzetközi jog szerint is büntetendő tényállásokat tartalmaztak.

Bár 1950. április elsején Szegeden az utolsó népbíróság is beszüntette tevékenységét, a népbírósági törvény alapján még később is születtek súlyos ítéletek. 1957-ben így ítélték halálra Francia Kiss Mihályt, a kommün után tevékenykedő Héjjas-különítmény tagját, aki 1945 után álnéven bujkált. Még 1967-ben, a zuglói nyilasház 18 bujkáló tagjának perében is született három halálos ítélet. Mai szemmel persze vitatni lehet ezeknek a halálos ítéleteknek a jogosságát, de az elítéltek bűnösségét aligha.

Tehát nem korrekt azt sugallni, hogy a kommunista hatalomátvételig született népbírósági ítéletek döntő többsége igazságtalan lett volna. Ez ugyanolyan felszínes vélemény lenne, mintha a mai bírósági gyakorlatról a súlyosan téves móri vagy más hibás ítéletek alapján mondanánk általánosító, elmarasztaló véleményt.

A háború utáni ítéletek igazságosságát az adott korba helyezve kellene mérlegelni, s nem pedig a mai tankönyvek és jogszabályok alapján. Mint ahogy senki nem vitatja, hogy két évtizede a román diktátort és feleségét nem éppen jogszerű ítélet alapján végezték ki, mégis mindenki elfogadja, hogy az akkori helyzetben ezzel súlyos vérontástól mentették meg az országot, megakadályozva Ceausescu felfegyverzett hívei nek revánsát.

Az viszont Szakály Sándor és történésztársai kötelessége lenne, hogy – mint azt Szakály írása vége felé javasolja – elősegítsék az új köztemető 298-as és 301-es parcellájában nyugvó kivégzettek tevékenységének objektív, jogszerű megítélését, hogy valóban ne lehessen összekeverni a bűnösöket a mártírokkal.