Különösebb derűlátásra nem ad okot, hogy a tíz napja kezdődött parlamenti meghallgatások során a többnyire felkészületlennek mutatkozó törvényhozók jórészt önigazoló faggatódzásaira általánosságokkal válaszoltak a leendő biztosok, akiknek feladata a kezdeményezés lenne. Ki kellene rántani az uniót a válságból, új, zöld növekedési pályára lehetne állítani, munkahelyeket teremteni, kimagaslani a globális mezőnyből, utat mutatni az Egyesült Államoknak és Kínának.

A szépen hangzó jelszavak azonban elfedték a valóságot, vágyképet tükröztek vissza, s nem vettek tudomást a súlyos kihívásokról, a tornyosuló nehézségekről. Meglehet, a történelem fintora, de az Európai Uniónak akkor sikerült tető alá hoznia a kilencvenes és a korai kétezres évek kihívásaira válaszoló lisszaboni szerződést, amikor gyorsan és hatékonyan kellene fellépnie a 2008 őszén kirobbant világgazdasági válság hatásainak enyhítéséért, válaszolnia a jövő kihívásaira. Ehelyett – mint friss brüsszeli elemzések is rámutatnak – az EU-ra átmeneti időszak vár, amelyet majd az új intézmények konszolidációja követ.

Az új intézményi keret önmagában nem oldja fel a gazdasági krízis miatt erősödő nemzeti önzés és az egyre szorosabb integráció igényének feszültségét, s a legkevésbé sem ad útmutatást. A kilátások nem jók. A remény az, hogy ezt a trendet meg lehet állítani. A 2020-ig szóló, a gazdaságpolitikai folyamatokat és döntéseket jobban összehangoló, s még ebben az évben meghirdetendő program az európai előnyökre, azaz az innovációra, a tudásgazdaságra és a zöldfejlődés ígéretére kíván alapozni.

Ám a zöldkiút is kétségekkel van kikövezve. A koppenhágai fiaskó után nagy kérdés, nem marad-e jelszó csupán. S éppen a klímakonferencián játszott másodlagos európai szerep kedvetlenített el sok volt és leendő brüsszeli hivatalnokot is a nemzet közi kilátásokat illetően. Ha az Egyesült Államok és Kína (meg India és Brazília) ilyen megalázóan lesöpörte és ügyesen megosztotta a sok hangon megszólaló uniót, akkor hogyan lehet egyáltalán globális vezető szerepről álmodozni. De továbbra sem utal semmi arra, hogy az Európai Unió foglalná el a britek és franciák helyét a Biztonsági Tanácsban, vagy csak ő képviselné a huszonheteket a nemzetközi intézményekben. Amíg külön-külön jelenik meg a „közös” álláspont, addig persze nagyobb globális befolyásra sem tehet szert az EU.

A szűkebb környezetéből meríthetne persze erőt. A bővítés Magyarországnak is érdeke, hiszen a Nyugat-Balkán is bekerülhet a béke és biztonság (és prosperitás?) övezetébe. Legalább ilyen erős érdeke, hogy az uniós agrár- és regionális kiadások várható átalakításából ne vesztesen, az innovációt előtérbe helyező stratégiából meg kifejezetten nyertesen kerüljön ki. Erre van esélye, de el is játszhatja. Globális méretekben az unió is hasonló válaszút előtt áll. A döntés a huszonheteké, s ami utána jön, az is.