Különösen emiatt keltett bennem megrökönyödést Az elveszett közbiztonság című írásuk, amelyből úgy tűnik, a szerzők beálltak azon – egyébként mértékadó – személyek sorába, akik érthetetlen vehemenciával és aránytévesztéssel rontanak neki a jogvédőknek és a jogvédelemnek.

Az írás nem tisztázza, kit tekint jogvédőnek. A jogvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket? Mindegyiket? Az állami jogvédelem szerveit, például az ombudsmanokat? A cigány kisebbségi önkormányzatokat? Mivel a szerzők – noha tudós emberek lévén tisztában kell lenniük az ilyen distinkciók jelentőségével –, nem határozzák meg e fogalmat, nem marad más választásom, mint hogy magunkra, civil jogvédőkre vegyem.

A cikk, amely az elveszett közbiztonságról szólna, két bekezdést szentel a kormányzat, a politika és a politikai pártok felelősségének, majd hat bekezdésben foglalkozik azzal, milyen kártékony szerepet játszanak a „teljes igazság terheit nem vállaló” jogvédők a közbiztonság és a közmorál alakulásában s egy bekezdés jut a jogtipróknak, rasszistáknak. Önmagában már ezek az arányok is abszurdak, a tartalmi elemzés pedig kifejezetten elszomorító.

A cikket olvasva az embernek az az érzése, a jogállam eróziójának legfőbb oka, hogy a jogvédők a meglopott falusi embereknek csak azt tudják tanácsolni, legyenek türelmesek az elkövetőkkel. A rendőrség nem képes kielégítő védelmet nyújtani a vidéken élőknek? Egymást érik a híradások a politikai elit törvényszegéseiről, korrupciójáról? A közhatalmi szervek magukra nézve nem tartják kötelezőnek a szabályokat, de az állampolgárokon számon kérik a legcsekélyebb normasértést is? Mindez mintha nem számítana.

Mindenért a jogvédők a felelősök?

A jogvédők az első számú felelősök még a rendőrségen belüli radikalizálódásban is. Az átlag rendőr meghallja, miként folytatják terméketlen és öncélú vitáikat a „cigánybűnözésről”, és már be is lép a „Tettrekész rendőrök” szakszervezetébe. Hogy a járőrök átlagos életkora alig van 20 év fölött? Hogy a rendőri fizetések messze nincsenek arányban a fizikai­lelki megterheléssel, és ezért a pálya egyre kevésbé vonz rátermett jelentkezőket? Hogy a nyugdíjazási rendszer miatt nincsenek idősebb, tapasztaltabb kollégák, akiktől meg lehetne tanulni a konfliktuskezelést?

Hogy létezik egy erősen cigány­ és idegenellenes szervezeti kultúra, amelyre Csepeli Györgyék felmérése már a 90­es évek közepén figyelmeztetett, és amelynek továbbélését a Tárki 2005­ös kutatása ugyanúgy igazolta, mint a holdudvarbotrány? Ugyan. Ha a jogvédők nem vacakolnának ezzel a cigánybűnözés dologgal, egy rendőrnek se jutna eszébe, hogy a romáknak a „vérükben van a bűnözés”, a Jobbik­barát Tettrekész pedig elnéptelenedne.

És természetesen jön az unalomig ismert vád: mit jogászkodnak a jogvédők, miért nem mennek le a terepre, és tesznek ott valami hasznosat? Mert hiszen: „a méltóság helyreállításáért indított perek alkalmatlanok az emberi méltóság igazi ellenségeinek legyőzésére, a nyomor és a tudatlanság felszámolására”, és: „sokkal hitelesebbek lennének a jogvédők, ha néha-­néha hallanánk azokról az erőfeszítésekről, amelyeket védetteik alaposabb megismerése, felemelkedése érdekében tesznek”.

És a rendőrök?

Ugyanez persze a szerzőkhöz hasonló és az általuk megvédeni kívánt kutatókkal kapcsolatban is feltehető lenne. Miért nem gyakorlati rendőri tevékenységet, vagy szociális munkát végezve tesznek valamit a közbiztonságért, a cigányság helyzetének javításáért? Miért nem tesznek valami konkrétat a közbiztonság javításáért, a cigányság felemelkedéséért? A Solt Ágnes kutatásait az origón bemutató cikk egyik „kommentje” is éppen azt veti a cikkben példaképül állított kutató szemére, hogy „vizsgál­ vizs gál, okosakat mond, aztán mossa kezeit...”.

Minderre csak azt lehet válaszolni, mint a jogvédőkkel szemben megfogalmazott bírálatra. A cigányság helyzete a magyar társadalom legsúlyosabb problémája, melynek megoldása csak több szakma és szakterület összefogásával érhető el – úgy is csak évtizedek alatt. Ehhez mindenkinek hozzá kell tennie a magáét: szociológusoknak, munkaügyi szakembereknek, jogászoknak, munkáltatóknak, tudósoknak, pedagógusoknak, szociális munkásoknak, rendőröknek. Ezért teljesen bizarr a jogvédőkön számon kérni, hogy miért jogászkodnak, miért nem tesznek inkább valamit a romákért. Tesznek – pontosan azt, amihez értenek. Tisztességgel, a legjobb meggyőződésük szerint.

Ahol alkotmányellenes a szegregáció

Az Egyesült Államokban a feketék iskolai szegregációja elleni küzdelem mérföldköve volt a Brown v. Board of Education-­ügy – egy jogi eljárás, amelynek végén a legfelső bíróság kimondta a szegregáció alkotmányellenességét. De azután az integrációs programokat nem a Brown­ügy ügyvédei dolgozták ki és hajtották végre, hanem oktatáspolitikusok, iskolaigazgatók, tanárok. Képtelenség a jogvédőktől elvárni, hogy foglalkoztatási projekteket bonyolítsanak le és integrált osztályokat vezessenek az érettségiig, mert ők jogászok.

Jogi eszközökkel, jogi eljárások vitelével igyekeznek hozzájárulni a romák felemelkedéséhez – esetenként pedig (amikor az állami szervek törvényi kötelezettségeiknek kirívó módon nem tesznek eleget) a nyilvánosság figyelmének felhívásával. Finszter Géza, Korinek László és Solt Ágnes a kutatómunkájukkal tesznek az általuk kívánatosnak tartott társadalmi célok eléréséért. Nincs mit egymás szemére hánynunk.

S hogy a jogvédők miért nem foglalkoznak azokkal a vidéki kisemberekkel is, akik egy dolgos élet után napról napra kénytelenek szembesülni a velük szemben elkövetett bűncselekményekkel? Nekik talán nincsen méltóságuk? Ők talán nem szorulnak segítségre? Természetesen van méltóságuk és megérdemlik a segítséget.

Az áldozatokon segít az állam

Többek között ezért működteti az állam a 45 000 főt számláló rendőrséget, az igazságszolgáltatás egyéb szerveit, az áldozatvédelmi rendszert stb. Mi elsődlegesen az állammal szemben nyújtunk segítséget azoknak, akiknek az érdekeit nem védi meg a közhatalmi intézményrendszer. Azt, hogy ez az intézményrendszer a „nem állami” jogsértőkkel szemben sem működik megfelelően, elsődlegesen a közhatalmi, politikai szereplőkön kellene számon kérni, nem egy maroknyi civil szervezeten.

Azonkívül nem is felel meg a valóságnak, hogy a jogvédők csak a rasszizmus folytonos emlegetésével, pereskedéssel és „öncélú” terminológiai vitákkal próbálnak tenni a romák helyzetének és a közállapotoknak a javításáért. Éppen mert látják a probléma komplexitását, a jogi megoldások önmagukban való elégtelenségét, valamint azt, hogy e feladatokat az állami, önkormányzati szervek nem, vagy nem megfelelően látják el, egyes jogvédő szervek az alapfunkcióiktól idegen programokat is elkezdtek megvalósítani.

A TASZ Romaprogramja például a feszültségekkel leginkább sújtott régiókban végez konfliktuskezelést és mediációt a roma közösségek és a helyi hatóságok, önkormányzatok között. A Helsinki Bizottság a rendőrséggel és a Rendőrtiszti Főiskolával együttműködve bonyolított le kísérleti, interaktív antidiszkriminációs képzést a közterületi állomány számára, és három településen működik közre a rendőrség és a helyi közösségek közötti konzultatív rendszer kialakításában. A deszegregációs pereket is indító Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány kezdeményezésére indult Rajtkő­program befogadó szakközépiskolákat támogat anyagilag, és a bekerülő roma fiataloknak mentort, korrepetálást biztosít.

Az pedig, hogy Magyarországon „valóságos iparág szakosodott” a kisebbségek érdekvédelmére, amelynek képviselői ugrásra készen várják a jogsérelmeket, és akiknek a Magyar Gárda kifejezetten kapóra jön, olyan méltatlan vádakat sugall, amelyek nem is érdemes reagálni.

Míg egyesek (pl. Mihancsik Zsófia) a jogvédőket éppen a rasszizmussal szembeni erélyes fellépés hiányáért róják meg, addig Finszterék azt vetik a szemünkre, hogy a rasszizmussal szembeni fellépésünk „parttalan”. Találhatnám hízelgőnek is ezt a nekünk tulajdonított jelentőséget, de inkább elkeserít, hogy a céljainkról, eszközeinkről és tevékenységünkről a jelek szerint ennyire torz képe van még olyan embereknek is, akikről azt gondolom, hogy a jogállamiság alapelveinek és értékeinek tekintetében nagyjából azonosan gondolkodunk.

Vajon miért éppen most indult meg ez a vehemens támadás a „jogvédők” ellen? Talán arról van szó, hogy a kritikusok a demokratikus berendezkedés elmúlt 20 éves fejlődésében való csalódásukat, a magyar demokrácia jelenlegi állapota feletti elégedetlenségüket „verik le” a jogállamiság lényegét jelentő szabadságjogok védelmére létrejött szerveződéseken. Mintha a jogállam eróziójának legfőbb okai a jogállam lényegét védelmező jogvédők lennének. Lássuk be, ez abszurd felvetés. Ha az „elveszett közbiztonságot” keressük, vissza kell térnünk a közhatalmi szervek és szereplők, a jogalkotók, a pártok, a kormányzat, az igazságszolgáltatás, a rendőrség „elszámoltatásához”.

A szerző a Magyar helsinki Bizottság társelnöke

– Bemutatom munkatársaimat: Andi védi a jogosultak jogait, Tamás ajogfosztottak jogait és Zoltán pedig a jogvédők jogait. Marabu rajza