Akadémiai pályafutásom során az USA-ban számtalan disszertációt és tanulmányt kellett értékelnem, de sosem vállaltam volna – pláne látatlanul – egy kollégám, leendő kollégám munkájának bírálói tisztét, vagyis a felkérést arra, hogy pálcát törjek felette. Annyira prejudikálónak tartottam ezt a kifejezést (még az „opponens” kifejezésnél is prejudikálóbbnak, melyet szintén elítélek, szemben a semleges Member of the Defense Committee, vagyis a védésbizottság tagja megnevezéssel, amelyhez hozzászoktam), hogy tájékozódnom kellett az MTA vezetésében uralkodó légkörről. Noha a munka témája nagyon is érdekelt, és szerzője iránt nagy tisztelettel viseltetek, végül is úgy döntöttem, hogy semmiféle együttműködést nem vállalhatok a korábban általam is nagyra tartott Akadémiával.

A cikk azonban meggyőzött arról, hogy a helyzet valójában sokkal rosszabb, mint feltételeztem. Arra a megaláztatásra, hogy az Akadémia elnöke semmibe vette a szakmák ajánlását, a testületeknek kell reagálniuk. Az Ötvös Zoltán írásában foglaltak azonban messze túlmutatnak ezen. Ha igaz az, hogy Pálinkás József elnök befolyásolta az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsát – amelyre döntése igazolásául hivatkozik –, ez akadémiai körökben elfogadhatatlan arroganciáról tanúskodik. Márpedig az említett cikkben és más fórumokon megjelent írások szerint (lásd például: Népszava Online, 2009. december 21–22.) ezt tette.

Lehet, hogy az elnök megszerzett magának az akadémiai világban diktatórikusnak tűnő jogokat, de itt többről van szó. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a tanács egyes tagjainak egzisztenciája, előmenetele azon a folyamaton múlik, amely fölött az elnök éppen ezzel a befolyásgyakorlással bizonyította diktatórikus hatalmát. Etikai kérdés tehát, hogy nyomást gyakorolt a kiszolgáltatott tanácsadókra, és elvárta, hogy a szája íze szerint döntsenek.

Persze minden intézményben vannak, akik nemcsak egzisztenciális kényszerből tartják kötelezőnek, hogy kedvében járjanak felettesüknek. Vannak, akiknek egyszerűen megnyugvást jelent, ha tudják: az óramutatóval azonos vagy éppen ellentétes irányú lingvisztikai technikával szerezhetnek-e jó pontokat. Ezért kellett volna az elnöknek – ha már részt vett a tanácskozáson – tartózkodnia minden olyan megjegyzéstől, amelyből bárki következtethet a preferenciájára. Persze felvetődik a kérdés: milyen alapon lehet az elnöknek preferenciája számára idegen szakterületeken?

Mindig igyekszem enyhítő körülményt keresni, különösen ha a normát ennyire alulmúló – szinte hihetetlen – viselke­désről, s ha a legmagasabb morális elvárásoknak is megfelelni köteles akadémiai világról van szó. Fel kellett hát tennem a kérdést: lehet-e, hogy Pálinkás József igazi reneszánsz ember? Az utolsó polihisztor, aki minden szakma legjobbjai fellett áll tudásban?

Az Akadémia honlapján található publikációs listája nem ezt sugallja: az atom természetrajzának egy népszerűsítő leírása kivételével a címek a fizika nagyon keskeny mezsgyéjére vonatkoznak. Legtöbbjük olyan sok – akár többoldalnyi – társszerzővel, hogy még az egyazon területen dolgozó fizikusnak is (aki pedig hozzá lehet szokva a szerzők ekkora tömegéhez) nehéz lehet kisilabizálnia az ő hozzájárulását a munkához.

Nem valószínű hát, hogy szakismerete alapján szállt szembe a szakmák ajánlásával. Korábbi megnyilvánulásaiból viszont tudjuk, hogy nem csupán fizikusnak, hanem politikusnak is tartja magát (lásd például: Pálinkás József az új elnök – 2008. május 6). Tehát fel kell tennünk, hogy a tőle távol álló tudományterületekkel kapcsolatos döntései nem szakmai, hanem politikai megfontoláson alapulnak. És ez az, amit a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől nem fogadhatunk el!

A nyugati világban az akadémiák demokratikus felépítése több mint százéves, sok esetben több száz éves múltra tekint vissza. Még a diktatúrákban is fenntartották a politikától való függetlenségüknek, autonómiájuknak és demokratikus felépítésüknek legalább a látszatát. Az ilyen leplezetlen elnöki beavatkozás – ha fennmarad – elkerülhetetlenül az intézmény elzüllesztéséhez vezet, az előléptetésre számító tehetségek ugyanis nem a szakmájuk elismerésére törekszenek, hanem az elnök kegyéért vetélkednek, az ő nézeteinek akarnak majd megfelelni.

Ebben a vetélkedésben a morálisan megkérdőjelezhetők – akik nagy valószínűséggel szakmai törpék – jutnak unfair előnyhöz. Az elkorcsosuláshoz, persze, hozzájárulnak azok is, akik szakmájuk támogatása nélkül elfogadnak (politikai) előléptetéseket. És mondhatjuk: ha nem tekinthetünk fel az Akadémiára mint szellemi és morális etalonra, a magyarok Istenéhez is hiába fohászkodunk, hogy nyújtson fölénk védő kart: nincs az az isten, aki védelmébe venné azokat, akik hagyják elzülleni társadalmuk legjobbjait.

Az Akadémia legmagasztosabb értelemben vett vénjeinek – akiknek nincs egzisztenciális vesztenivalójuk – kell kiállniuk az intézmény és fiatalabb tagjai védelmében. Ha nem teszik meg most, nem lesz megállás a még csak letesztelt, de már láthatóan jól megolajozott lejtőn, a jól ismert slippery slope-on.

Hozzáteszem: jó hír is volt az em lített cikkben: vannak, akik hajlandók az etikai bizottsághoz fordulni. Álljunk hát egyként mögéjük! Mindahányan, akik szívünkön viseljük az akadémiai világ jól meg érdemelt nimbuszának fenntartását, és tudjuk, milyen példamutatással tartozunk a társadalomnak mindazokért a privilégiumokért, amelyekkel felruházott, és amelyek lehetővé tették mindazt, amit elértünk.

A szerző professzor emeritus

Marabu rajza